Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 18. fejezet

Tizennyolcadik fejezet - Biztonságérzet

Rey:

   Hogy gyomoridegem volt a Skywalker-Solo család érkezése miatt, az nem kifejezés. Egész délelőtt le-fel rohangáltam, amikor épp nem apának segédkeztem a főzésben. Már előző nap alaposan kitakarítottam a házat, hogy a legszebb pompájában tündökölhessen, így aznapra már csak a konyha rendbetétele maradt, miután elkészültünk az ebéddel. Finn, hűen magához, nem vette ki a részét a munkából. Ezt persze nem róttam fel neki, hiszen számára nem volt olyan mérvadó ez a találka, és amúgy is edzett egész délelőtt, nem pedig lustálkodott. Mindazonáltal az én testemre is ráfért volna a pihenő, mert bár nem a megszokott rutingyakorlatokat végeztem, viszont másként voltak mozgalmasak az óráim. Annak ellenére, hogy már hat órakor felkeltem, épphogy csak elkészültünk apával, amikor a bátyám megjelent azzal, hogy lezuhanyzott, és most már felőle jöhet, aki akar, pár percre rá pedig meg is szólalt a csengőnk. Egyszerre voltam csalódott és megkönnyebbült, amiért Anakin és Obi-Wan érkeztek meg, nem pedig Benék.

- Az igen, alig ismerek rá a házra! – csúszott ki Obi száján, mikor már az ebédlőasztalnál ültek. – Mármint mindig rend van, de most az átlagosnál is jobban csillog-villog minden – tette hozzá. 

Igaz, hogy évente csak párszor találkoztam vele, de így is ismertem már annyira, hogy tudjam, természetéből fakadóan mindig ügyelt arra, hogy sohase bántson meg senkit. Az ő egyik különleges képessége az volt, hogy még a kritikai észrevételeit is olyan köntösben tálalta, hogy az ember már majdhogynem dicséretként könyvelte el őket, de közben mégis szembesült a hibáival. Úgy sejtettem, ezért is volt olyan remek edzője Anakinnak, és értek el számtalan kiváló eredményt régen.

- El sem tudom képzelni, kit is akar itt valaki lenyűgözni – kacsintott rám Ben nagyapja, így elpirulva indultam el nekik üdítőkért, amikor ismét megszólalt a csengőnk, én pedig majdnem elejtettem idegességemben a kezemben lévő üvegpalackot. Szerencsére háttal álltam a vendégeknek, így nem volt olyan feltűnő a bénázásom, és mire apa beinvitálta az újonnan érkezőket, már szinte alig lehetett rajtam látni, mennyire meg voltam szeppenve.

- Jó napot! Még hivatalosan nem találkoztunk, Rey Snoke vagyok! – nyújtottam először Leia-nak kezet, majd ugyanígy tettem Hannal és Luke-kal is. Nagy meglepetésemre Luke volt az, aki először felajánlotta, hogy tegezzem nyugodtan, amire azonnal rávágta a nővére és Han, hogy őket is, ezzel megkönnyítve a kommunikációt számomra. – Szia, Ben! – üdvözöltem őt is, aki sötétkék pulcsiban és fekete farmerban állt előttem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy nálam is jobban meg volt illetődve, aminek, hogy őszinte legyek, örültem, és így még inkább elkezdtem felengedni. Végtére is az ilyen újratalálkozásoknál mindig az első percek voltak a legkínosabbak, és mivel nem voltunk magunkban, így kitöltötték helyettünk ezeket a perceket a családtagjaink.

Ki-ki nagy érdeklődésbe kezdett, majd egy-egy kérdést igencsak bősz mesélések követték. Imádtam anekdotákat hallgatni, már csak azért is, mert nagyapa ezeknek a mestere volt. Egy kicsit olyan volt, mintha az ő szellemét idézték volna meg ezek az emberek, anélkül, hogy tudatában lettek volna. Tényleg igaza volt papának: mindig adódott valamilyen út ahhoz, hogy visszataláljak hozzá.

   Az ebéd rendkívül jó hangulatban telt végül el, én pedig igyekeztem minél több információt és impulzust magamba szívni az idegenektől. Abban már ekkor biztos voltam, hogy Ben szülei és a nagybátyja is kiváló emberek voltak, csak mind makacsak, és ez a makacsság vezethetett oda, hogy évekre szétszakadt a családjuk. De talán – és reméltem, hogy ez nem csak egy talán volt, hanem igenis egy biztos tény – megtanulták végre, hogy a túlzott makacsságnak nagyon is rossz következménye volt olykor. Ha pedig így volt, arra Ben tanította meg őket. Már csak ebből a másfél órából is tisztán kirítt számomra, hogy a példaképem – ahogy azt korábban ő maga is mondta nekem – a nagyapjára hasonlított leginkább. Így még inkább megértettem, miért érezhette sokszor kívülállónak magát a saját családján belül, és miért ragaszkodott ennyire a papájához. Egy valamiért viszont hálás lehetett: mind imádták őt. Tény és való, nehéz volt neki ellenállni, és többé én sem próbáltam. Ismét le akartam engedni előtte a láthatatlan védőpajzsomat, így alig vártam, hogy végre alkalmam nyíljon arra, hogy felhívjam a szobámba, ahol kicsit kettesben lehettünk. Már csak az volt a kérdés, miként vezetem fel ezt a dolgot. Apa azonban ekkor is a segítségemre sietett.

Szerintem jobb lesz, ha most már átköltözünk a nappaliba, ott kicsit kényelmesebb lenne a kanapén és a fotelekben beszélgetni – vetette fel, majd ránk nézett Bennel. – Rey, te pedig add oda Bennek nyugodtan azt a pulóvert, amit otthagyott a versenyen, és te elhoztad neki!

Ekkor egy emberként vetette ránk mindenki a szemét, és míg valaki tekintetéből izgatottságot lehetett leolvasni, addig más hamis vigyorral adta a tudtunkra, hogy pontosan tudta, hogy nem ezért kell elvonulnunk. Mi tagadás, kissé elpirultam attól a ténytől, hogy az asztalnál ülők valószínűleg mind szerették volna, ha ebből a dologból, ami elkezdett kialakulni köztem és Ben között, valami tartós lenne. Ez persze még nagyobb nyomást helyezett rám, de mégis jobb volt egy ilyen teher, mintha mind ellenezték volna a kapcsolatunkat, amitől az elején féltünk Bennel.

- Akkor megyünk? – kérdeztem rá remegő hangon a mellettem ülő fiúra, aki egy barátságos arckifejezéssel bólintott. – Kövess! – kértem, hiszen nem tudhatta, merre is van a szobám. – Voálá! – tártam ki előtte az ajtómat, és beengedtem magam előtt. – Nem nagy szám, hiszen a vívás a mindenem, így csak egy-két poszter található arról a néhány filmről és könyvről, amikhez még igazán ragaszkodom – jegyeztem meg, mielőtt megszólalhatott volna. Ő természetesen az eredményfalamhoz sietett oda, ahol megtalálható volt minden oklevelem, kupám és érmem, amit az elmúlt kilenc évben sikerült beszereznem.

- Nem semmi, mennyi mindent értél el! – Más hasonló eredményekkel rendelkező személytől ezt könnyedén lehetett volna sértésnek venni, de tudtam, hogy Ben, annak ellenére, mennyivel több érmet és kupát tudhatott a magáénak, ezt igenis dicséretnek szánta.

- Köszönöm. Bár ezekhez az érmekhez egytől-egyig kellett a családom támogatása, és az, hogy apa kiváló edző legyen – mondtam szerénykedés nélkül, hiszen minden egyes szavam biztos tény volt.

- Tudom, de ettől csak még többet érnek – felelte, majd végre rám nézett, és a nyílt, reménykedő tekintete eleven húsomba talált. Itt volt az idő, hogy visszavegyem tőle azt a fájdalmat és bizonytalanságot, amit az utóbbi időben okoztam neki.

- Gyere, ülj csak le! – mutattam az ágyamra, ő pedig egy bólintás után úgy tett, majd én is követtem. Alig pár centi választott el minket, amitől a pulzusom még inkább az egekbe szökött, de most már nem volt visszaút: elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, és nem az utolsó percen akartam visszavonulót fújni. – Jaj, Ben, miért kellett nekünk egymásra találnunk? – hagyta el ez a kérdés az ajkamat, anélkül, hogy realizáltam volna. – Azt hittem, mindent tudok rólad, legalább is, amit egy rajongó tudhat a példaképéről. És ez nekem elég volt. Na jó, reménykedtem benne, hogy egy napon majd te is megismered a nevemet, és nem egy leszek a sok ismeretlen lány közül, aki odáig van érted. – Talán először mondtam ki ennyire nyíltan számára, hogy már jóval azelőtt elrabolta a szívemet, hogy ő tudott volna egyáltalán a létezésemről.

- De én mindent elrontottam, és megérdemeltem azt, hogy szörnyetegnek nevez aznap este – hajtotta le szomorúan a fejét, viszont nem akartam, hogy ilyen irányba menjen tovább ez a beszélgetés.

- A fenét vagy az! – a kelleténél kissé harsányabban kiáltottam fel. – Ez az egész ennél bonyolultabb. Sohasem meséltem neked róluk, és arról, milyen fájdalmat okozott az elvesztésük – tértem végre a lényegre.

- Kiknek az elvesztése? – nézett rám meglepetten.

- Papáé és Chewbacca-é. Annyira mélyen próbáltam eltemetni magamban a miattuk érzett gyászt, hogy neked sem említettem őket. De most itt az idő, mert másként nem fogod megérteni azt sem, miért akartalak ennyire erőteljesen kizárni az életemből. 

   Ben:

   Fogalmam sem volt arról, hogy sokkal mélyebb sebről volt szó jelen esetben, mint az én goromba kardos kérésem. Ebből is látszott, hogy bár egyfajta elemi erő az első perctől kezdve vonzott Rey-hez, igazából nem ismertem őt, de meg akartam ismerni, és ami ennél is fontosabb volt, megérteni azt, miért lett olyan, amilyen. Készen álltam rá, bármit is akart nekem mondani.

- Hallgatlak, Rey! – néztem rá olyannyira kedvesen, amennyire tőlem tellett, közben pedig gyengéden megfogtam a kezét, amit megkönnyebbülésemre nem rántott el, hanem megszorította vele a tenyeremet. Olyan volt, mintha belőlem próbált volna erőt gyűjteni ahhoz, hogy képes legyen mesélni.
   - Nem tudom, apa hogyan lett volna képes egyszerre nevelni és edzeni minket Finnel, ha nincs itt nagyapa. Ez is egyébként az ő háza. Miután apa a síbalesete miatt lesérült, és egy ideig járni is alig tudott segítség nélkül, visszaköltözött ide papához. Apa anyja akkirában már sajnos halott volt, így papa örült, amiért ismét nem volt egyedül. Azt már meséltem neked, hogy ekkortájt ajánlotta fel neki a tesi tanári állást abban az általános iskolában, aminek az igazgatója volt, és ahova mi is jártunk Finnel – erre csak bólintottam egyet. – Papa első perctől kezdve támogatta az örökbefogadásunkat. Részben ezért is ment bele a gyámhivatal, hogy mindkettőnket magukhoz vegyen apa, mert nem volt egyedül. Ezért sem jutott eszébe, hogy ismét elköltözzön, mert az volt az egyik feltétele annak, hogy a szülőnk lehet, ha papával együtt viselik a gondunkat. Az első másodperctől kezdve elárasztottak minket szeretettel és támogatással. Míg apa kezdetben inkább a sportolói oldalunkat látta, addig papa rögtön a személyiségjegyeinket próbálta meg felismerni, és azokhoz alkalmazkodva segíteni és támogatni minket. Sohasem akart változtatni rajtunk, hanem mindig olyan, hozzánk illő megoldásokat igyekezett találni, amikkel segíteni tudott minket, hogy az aktuális problémáinkon továbblendüljünk. Ő volt a lelki támaszom. Tudod, nem csak azért sajnálta, hogy apa nem nősült meg, mert félt, így nem lesz teljes élete a fiának, hanem azért is, mert emiatt úgy hitte, nem lehetnek unokái. Az örökbefogadásunkkal a legnagyobb álma teljesült: nagypapa lehetett, és bátran állíthatom, hogy kimaxolta ezt a feladatot – mosolyodott el. Igaz, a szemei könnyekben úsztak, de ezek boldogság könnyek voltak egy olyan ember tiszteletére, aki – ha jól értettem – árasztotta magából a szeretet és a törődést.

- Úgy látszik ez egy közös pont az életünkben: mindkettőnknek kijutott egy remek nagyapa – jegyeztem meg végül, hogy pár másodpercnyi pihenőt adjak neki, mielőtt tovább folytatná.

- Ez biztos – felelte elhaló hangon, mire ekkor én szorítottam meg a kezét, ezzel elérve, hogy szomorú barna szemeit az enyémekbe fúrja. – Azután erősödött meg még inkább a kapcsolatom papával, hogy az örökbefogadásunk után pár héttel magunkhoz vettük Chewbacca-t. Pár utcával arrébb lakott egy, mondjuk úgy, felelőtlen család. Nem voltak hajlandóak ivartalanítani a kutyájukat, se arra, hogy ügyeljenek rá, hogy ne tudjanak random kóbor ebek bemászkálni az udvarukra. Így nem egyszer lett vemhes a kutyájuk. Egy darabig még törődtek vele, hogy eladogassák a kiskutyákat, de egy idő után ráuntak, és hagyták, hogy éhen pusztuljanak a legújabb csöppségek. Papa látta, ahogy kidobják a tetemeket a kukába, és majdnem agyonütötte őket. Végül el tudta hozni tőlük azt az egy kutyust, aki még élt. Eredetileg gazdát akart keresni neki, de én nem engedtem. Sohasem tudnám elfelejteni, mit éreztem, amikor először megpillantottam őt, az akkor még apró pásztorkutya keveréket. Ez igenis első látásra szerelem volt. Amint ránéztem, minden egyes porcikámban tudtam, hogy vigyáznom kell rá, és szeretnem őt, mert nem volt véletlen, hogy hozzánk került: ez így volt megírva. Papa ennek külön örült, apa pedig annyit mondott: ha vigyázunk rá, felőle maradhat. Ő lett a mi kis saját gyermekünk papával. Mivel közösen neveltük, a kettőnk szokásait vette fel. Imádtam őket, Ben – csuklott el ismét a hangja, és ekkor tényleg kitört belőle egy mélyről fakadó zokogás, én pedig karjaimba zárva igyekeztem enyhíteni a fájdalmát. – Annyira nehéz, hogy már nincsenek itt.

   - Elhiszem, Rey. De akármilyen klisésen is hangzik, ők benned élnek tovább.

- Tudom, de néha ez nem elég. Papa élete utolsó percében is próbált felvidítani, és kirángatni a melankolikus gondolataimból. Chewbacca pedig tényleg a lelki társam volt: neki mindegy volt, hány éves vagyok, épp izzadtam simogatom-e meg vagy kicicomázva, hogy milyen helyezéseket értem el a versenyeken. Ő mindig ugyanazt látta bennem: valakit, akit szeretett, és akihez kötődött. És én is szörnyen kötődtem hozzá; mindkettőjükhöz. Ők szerettek a világon a legjobban, és mindezt feltétel nélkül. Nem hiszem, hogy még egyszer valaki így tud majd szeretni engem, mint ők. Apa és Finn lettek azóta a mindenség számomra, és persze itt van Poe is, de papa és Chewbacca nélkül semmi sem ugyanaz. Nem telik el úgy nap, hogy ne érezném a hiányukat, hogy ne lüktetni a mellkasomban tátongó űr. – Kezével oda is kapott a szívéhez.

- Istenem, Rey! Úgy sajnálom. Persze, nekem is szörnyen hiányzik mama, amióta meghalt, de te dupla veszteséget szenvedtél el. Közel volt egymáshoz a haláluk időpontja? – kérdeztem rá óvatosan.

- Fél év sem telt el közöttük. Papa rákos lett. Az utolsó percig tartotta magát, és mint mindig, minket helyezett maga elé, de így sem tudta a végsőkig húzni a dolgot. És tudod, mi volt az egyik legszörnyűbb a halálában? – Erre lassan megráztam a fejemet. – Az, hogy nem mondhattam el a kutyánknak, hogy miért nem látja már többé az egyik gazdáját, hogy miért tűnt el egyik napról a másikra az életünkből. Sokat olvastam erről, hogy az idősebb kutyák életében milyen nagy törést tud okozni, ha hirtelen változás áll be az életükben. Ennél szörnyűbb változás pedig már csak az lett volna neki, ha engem is elveszít.

- De nem veszített el – hívtam fel erre a figyelmét, miközben elhagyta az ölelésemet.

- Tudom, és én igyekeztem erőt nyújtani neki, és ő is ezt tette velem. Érezte, hogy nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Ő volt a legfőbb kapocs köztem és papa között, és amíg velem volt, kicsit olyanná tette a hétköznapjaimat, mintha még papa is élne, mintha még mindig egy család lennénk.

- Valahol mélyen mindig azok lesztek. Hiszem, hogy akik meghalnak, nem hagyják el igazán azokat, akiknek fontosak voltak. Mama is bennem él tovább. – Annyira tanácstalan voltam, mit is mondhatnék, így ennyire futotta tőlem.

- Én is hiszek ebben, de vannak napok, amikor ez semmit sem ér. Elnyomtam magamban a papa miatt érzett gyászt. Apa megtört. Életemben először láttam azt, hogy az apám, aki mindig erős és stabil volt, darabjaira hullott szét, és utáltam, hogy nem tudtam neki segíteni, hogy nem vehettem el tőle a fájdalmát. Nem akartam a sajátommal is terhelni. Persze, valamennyit muszáj voltam kimutatni belőle, de inkább azt választottam, hogy a vívásba menekülök. Ahogy neked is az lett a mentsvárad, számomra is, főleg ebben az időszakban. Papa halála után egy ideig csak amiatt tudtam kimászni az ágyból, hogy edzek, és ezzel nem hagyom cserben papa emlékét, és hogy jobbá váljak, a fejlődésemmel pedig erőt adjak apának is. Chewbacca volt a vívás mellett a másik támaszom. Neki mertem csak sírni. És ezt érezhette is, mert bár ő is megtört, és már idős is volt, de nem adta fel, nem, amíg szükségem volt rá. Amikor viszont már kicsit jobban lettem lelkileg, ezt észlelte, és ekkor kezdett tönkremenni. Korábban is voltak furcsaságai: például random kiállt az udvarunk közepére ugatni, hol nappal, hol az éjjel közepén. Nem tudtam soha, vajon papát kereste, esetleg látomása volt, vagy szimplán kezdett megbolondulni. Utáltam, hogy nem kérdezhettem meg tőle, mi a baja. Testileg viszont nem épült le, egy darabig rendesen evett. De amint én jobban lettem, hirtelen egy hét alatt teljesen tönkrement. Nem evett, már csak ivott. Azt hittem, elrontotta a gyomrát, mint máskor. Viszont apa és Finn ekkor közölték velem azt a tényt, amit nem akartam észrevenni: a kutyám már régóta épült lefele, csak ezt rejtegette, mikor én ott voltam. Apáék előtt mert dülöngélve mászkálni, előttem viszont mindig összeszedte magát. Amíg könyörögtem neki, hogy tartson ki, mert nélküle tényleg nem bírom tovább csinálni, legalább ivott. Aztán az egyik nap úgy keltem fel, hogy önzőség volt tőlem, hogy hagytam szenvedni a kutyámat, aki már csak miattam élt. Összeszedtem minden lélekjelenlétemet, és kimondtam azt, amibe beleszakadt a szívem immáron sokadjára, de mégis megtettem, mert ez volt a helyes döntést. Elmondtam neki, hogy feladhatja, papa után mehet. – Ekkor is szörnyen nehezére esett kiejtenie ezeket a szavakat, ezt tisztán lerítt róla. – Megígértem neki, hogy sohasem fogok úgy szeretni kutyát, ahogy őt szerettem. De ez lehetetlenség is lenne, mert én vele nőttem fel. Ott ültem zokogva, és elmeséltem neki az életünket, onnantól kezdve, hogy papa megmentette, és hogy mennyire hálás lehetek, hogy én voltam kilenc éven át az egyik a gazdája. Csak feküdt ott mellettem, és hallgatta, de már alig tudott levegőt venni. És mikor befejeztem, akkor elengedte… Már nem színlelt, többé előttem se játszotta meg magát, és hagyta, hogy lássam, hogy alig bír menni. Ekkor már inni se ivott. Többször ki akartam még aznap menni hozzá, de nem tettem, mert tudtam, hogy akkor nem fog tudni elmenni. Még aznap napozott egyet, majd az óljában éjszakázott, hajnalban pedig kimászott mellé, és ott aludt el végleg. Arra is vette a fáradtságot, hogy kijöjjön onnan. Hihetetlen, milyen lélekjelenléte volt; több, mint nekem. És aznap… - mélyet kellett sóhajtania ismét, hogy tovább tudja fojtatni, én pedig elnyíló ajkakkal ittam minden egyes fájdalom ittas szavát. – Aznap én is meghaltam, Ben. Az az énem, akinek két szilárd támasza is volt. A családom rövid időn belül lefeleződött. Én pedig úgy érzem, azóta már csak fél ember vagyok; papáék magukkal vitték a jobbik felemet, és ezt a szánalmas, megtört, gyászban fürdő valakit hagyták itt, akivel nem akarok azonosulni. Én nem ilyen akarok lenni, hanem az, akivé mellettük váltam. Téged is azért zártalak ki az életemből, mert féltem, hogyha teret adok egy új személynek a szívemben, akkor az ismét össze lesz törve, pedig így se forrt még be. Annyira erősen küzdöttem, hogy elfelejtselek, hogy pont emiatt tértél még az álmaimban is vissza. A tudatalattim veled akart mindig üzenni, hogy nem szabad többé elnyomnom a gyászt, hanem szembe kell néznem vele, és végre nyitni feléd, még úgyis, ha így teret adok arra, hogy sérüljek. Mert végül is, egy sérült szív legalább érez valamit. Talán jobb fájdalmat érezni, mint semmit, főleg, ha a fájdalmat valami öröm is kárpótolja. Nem tagadhatom meg magamtól az öröm lehetőségét azért, mert félek – ekkor kitágult pupillákkal, ledermedve állt meg. - Istenem, ezt szörnyen rád zúdítottam, igaz? – eszmélt fel arra, milyen szóáradatot kaptam tőle.

- Ige… mármint nem – javítottam ki magam, mert bár valóban rengeteg mindent mondott el, de én nagyon hálás voltam érte, és így máris sokkal jobban megértettem őt és a viselkedését. – Köszönöm, Rey, hogy megosztottad ezeket velem.
    - Én is, hogy megoszthattam veled. Te is nyílt voltál velem annak idején, mikor két nap ismeretség után máris meséltél a családi dolgaidról, most rajtam volt a sor. Eddig nem voltam rá képes, hiszen még magamat is csak most tudtam szembesíteni sok mindennel. De most már kész vagyok nyitni valami új felé, ha te is hajlasz rá mindezek után – nézett rám reménykedve, miközben könnytől csillogott a szeme, de én azt akartam, hogy a jövőben inkább az örömtől szikrázzanak a barna íriszei.

- Ez számomra sohasem volt kérdés – feleltem mosolyogva. – Rey, őszintén mondom, hogy olyan erős érzéseket táplálok irántad, amik engem is megrémisztenek. Csúnyán viselkedtem veled, ennek ellenére szeretném, ha adnánk magunknak egy új esélyt. Én nem olyan szerelemre vágyom, ami elpusztít, hanem ami éltet, és te is ilyet érdemelsz. Ez nem kérdés, de az igen, adsz-e egy újabb esélyt, hogy én legyek az, akitől ezt megkaphatod? Mert azt is elfogadom, ha csak a barátom akarsz lenni. Én már annak is örülni fogok. – Nem akartam ráerőltetni magam, főleg nem így, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetben volt. Könnyedén kihasználhattam volna a lelki labilitását, de én még véletlenül se szerettem volna semmi ilyesmit tenni.

- Még szép, hiszen másként továbbra is zaklatni fogsz az álmaimban, úgy, hogy nem is tudsz róla – kacagott fel, ezzel oldva kicsit a szomorú hangulatot.

- Hihetetlen, mikre vagyok képes, anélkül, hogy tudnék róla – bazsalyogtam én is, majd gyenge puszit hintettem az ajkára. Ennél többre úgy éreztem, ekkor nem volt szükség. Ezek a percek nem a vad szenvedélyről szóltak, hanem a vallomásokról, és arról a biztonságérzetről, amit reméltem, ezentúl megteremtünk majd egymás számára.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

UI.: Szinte napra pontosan tizenegy évvel azelőtt kaptam meg Tappancsot, hogy eltávozott tőlünk. Ha létezik első látásra szerelem, a miénk az volt. Sohasem tudtam igazán körülírni, de mintha valami elemi kötődés alakult volna ki közöttünk, attól kezdve, hogy találkoztunk. Annyi mindenen mentem keresztül az elmúlt tizenegy évben, annyit változtam, és ő végig ott volt velem ezek a változások alatt. Mindig meghallgatott, akkor is, amikor senkivel sem akartam beszélni, de mégsem egyedül akartam sírni. Ő örök támaszom volt. Élete utolsó napján is, mikor már alig tudott levegőt venni, ott feküdt hűségesen mellettem, és hallgatta a búcsúszavaimat, és csak azután ment el, amikor már nem könyörögtem neki, hogy maradjon, hanem elengedtem. Jobban ragaszkodtam hozzá, mint a legtöbb emberhez, és megígértem neki, hogy soha többet nem fogok úgy szeretni kutyát, ahogy őt szerettem és mindig is szeretni fogom. De nem is tudnék, mert ő volt az, aki mellett felnőttem. Tappancs a közös nevelésünk volt papával, a legfőbb kapocs közöttünk. Csak az vigasztal, hogy most már ismét együtt vannak papával, mert nem bírtak ki másfél évnél többet egymás nélkül. Hiszem, hogy nem a szavaink, hanem inkább a tetteink azok, amik meghatároznak minket, és pont ezért tartom annyira nagy becsben a kutyákat, mert ők a tetteikkel fejezik ki a hűségüket és szeretetüket. Tappancs nem múlt el hűséges lenni hozzám az utolsó napján sem. Kitartott, amíg a nagyszüleim miatt gyászoló szívem beforrt annyira, hogy legyen hely ott az ő elvesztése általi fájdalomnak. Nem lehetek elég hálás, amiért az életem része volt.  

Csak ennyit kellett hallanom - JackBum fanfiction

Jackson:

Átlagosnak indult a napom: elhatároztam, hogy mivel Jaebum elutazott egy kis időre, kihasználva az alkalmat, hogy egyedül vagyok otthon, az egyik kedvenc ételemet főzöm, amiért a párom nem igazán rajongott. Épp ehhez vásároltam be, amikor kilépve a boltból, nem mást láttam meg az utca túloldalán sétálni a feleségével, mint Park Jinyoungot. Nem is ez volt a meglepő, hiszen nagy szívfájdalmamra ilyesmi nem kevésszer fordult elő, abból kifolyólag, hogy csak négy utcával lakott arrébb tőlem, hanem mert Jisoo hasa egyértelműen nőni és gömbölyödni kezdett, ami nem jelenthetett mást, minthogy életem első nagy szerelme apuka lesz.

Szinte minden egyes pillanatára és impulzusára emlékeztem azoknak a hónapoknak, amikor egy pár voltunk, bárhogy négy év távlatából tekintettem vissza rájuk. Kezdetben a sok bujkálás és titkolózás izgalmasnak tűnt. Akkor tájt még csak a szüleim tudták, hogy biszexuális vagyok, akik már jóval azelőtt rájöttek erre, minthogy én bevallottam nekik, így nem csináltak ügyet a dologból, már csak azért sem, mert sokkalta nyitottabbak voltak annál. Ellenben Jinyoung szüleivel, akik rögtön azután, hogy a fiúk betöltötte a tizenhetedik életévét, elkezdték unszolni, hogy keressen maga mellé egy jóravaló lányt, akit nemsokára elvehet, és aki majd támogatja, míg ő átveszi az irányítást a családi vállalkozásuk felett. Jinyoung akkoriban egyáltalán nem ezt akarta: sokkal jobban vonzotta egy szabadabb élet az én oldalamon, rólam nem is beszélve. Nekem szilárd meggyőződésem volt, hogy ő az, aki mellett le kell élnem az életemet. Amikor ezt közöltem Jinyounggal, ő csak nevetett, és azt mondta: „Tizenhét évesen ezek a nagy kijelentések csak szavak. Még nem tapasztaltunk semmit a világból, így hogyan is tudhatnánk, hogy nincs-e odakint valaki, aki jobban illik hozzánk?” Ezzel törte először össze a szívemet. Bár ezt még megbocsájtottam neki, de aztán pár hétre rá megismerkedett Jisoo-val, aki iránt olyan szerelem lobbant a szívében, aminek a közelébe sem érhetett az, amit irántam táplált. Tudtam jól előtte is, hogy jobban vonzották a nők, és én azon kevés férfi közé tartoztam, aki tetszett neki, de pont emiatt éreztem magam különlegesnek. Utáltam  azért, amit velem tett, ahogy egyik napról a másikra kilépett az életemből. Pedig a lehető legkedvesebben közölte velem a dolgot, és abban is igaza volt, ha továbbra is barátok maradunk, az jobban fájt volna nekem. De ez nem hozta helyre az összetört szívemet, ahhoz még egy teljes évet kellett várnom.

Akkoriban pizza futár voltam, mert szükségem volt pénzre, hogy az egyetemi éveim alatt eltartsam magam, és egy Im Jaebum nevezetű személy meglepően sokat rendelt tőlünk kaját, és külön kérte, hogy én vigyem házhoz a rendeléseit, és rendszeresen zavarba hozott a flörtöléseivel. Majd az egyik nap azon kaptam magam, hogy berántott a házába, és addig csókolt, amíg ki nem harcolta, hogy megadjam neki a számomat. A többi már történelem. Imádtam mellette lefeküdni és felkelni. Vele a hétköznapi dolgok is varázslatossá váltak. Egy baj volt: amikor üzleti útra ment, mint ekkor, rendre előjött a fóbiáim, hogy ő is talál nálam jobbat, mint Jinyoung, és elhagy. Azáltal, hogy szembesültem vele, a volt párom már nemcsak nős volt, hanem jövőbeni apuka is, újból megrepedt a szívem. Nekem Jaebumra volt szükségem, hogy a vállán kisírjam magam, hogy ölelésének védő melegében elhiggyem: neki tényleg én voltam a nagy Ő.

- Jae, zavarlak? – kérdeztem bátortalanul a telefonban, miután hazaértem.

- Nem, Drágám, mondd csak! – felelte könnyedén, hiszen már megszokta az ilyen hirtelen jött hangulatingadozásaimat.

- Jinyoung apuka lesz – mondtam ki köntörfalazás nélkül. – Én pedig itt vagyok ebben a nagy házban egyedül, és hiányzik az élő plüssmacim, akihez odabújjak – kezdtem el pityeregni. Ilyenkor visszamentem egy ötéves szintjére. De már megtanultam az évek alatt, hogyha volt olyan ember, aki előtt nem kellett rejtegetnem ezt az oldalamat sem, az Jaebum volt. Míg annak idején Jinyoung komolyságra parancsolt, addig Jaebum a maga türelmével segített kievickélni a lelkem mély bugyrából.

- Semmi baj, Jackson. Ígérem, egy nap valahogyan mi is azok leszünk. – Nyugodt hangleejtésének hála tudtam, hogy komolyan gondolta minden egyes szavát, amivel megdöbbentett, a lehető legjobb értelemben. Tehát ő tényleg velem akart közös családot alapítani!

- Csak ennyit kellett hallanom – mondtam végül, és erőt gyűjtve a hallottakból, kitartást kívántam neki az utolsó két naphoz, amit távol töltött, majd nekiálltam főzni.

Másnap este zajra lettem figyelmes. Rettegve, hogy egy betörő szemelte ki magának a házat, megragadtam a baseball ütőmet – amit a párom vett nekem az ilyen esetekre, amikor egyedül voltam otthon –, és elindultam vele a bejárati ajtóhoz, ami másodperceken belül ki is nyílt.

- Jaebum! – ugrottam a kedvesem nyakába.

- Azért remélem, nem akartál leütni – kuncogott a „fegyveremet” látva.

- Nem, csak hát holnapra vártalak, és tudod, milyen félős vagyok – magyarázkodtam neki, majd vissza is raktam a helyére az ütőt.

- Persze, ezért is vettem neked. Egyébként úgy rendeztem a dolgokat, hogy minél előbb haza tudjak jönni, hogy megnyugtassam az én drágámat – felelte szeretet teljes hangon, majd meg is cirógatta az arcomat.

- Tényleg? – lepődtem meg, majd ezen meglepődöttségem szinte rögtön átváltott bűntudattá. – Sajnálom, amiért gondot okoztam.

- Tudod, hogy sohasem teszed azt. Amúgy is, ha valakit hibáztathatok, az Jinyoung, aki ennyi év után is felszínre tudja hozni az elhagyás miatti félelmedet. És épp ezért már korábban elhatároztam, hogy megteszek valamit, miután végeztem ezzel az úttal, de a hívásod miatt egy nappal korábbra tettem a dolgot, hogy minél előbb biztosítsalak afelől, hogy mellettem igenis biztonságban vagy – mondta sokat sejtetően, én viszont még azt sem fogtam fel, hogy otthon volt, nemhogy sikerüljön kihámoznom a szavai mögött rejlő többletjelentést.

- Nem értelek – vallottam be, de ez a kijelentésem azonnal semmissé vált, amint a párom fél térdre ereszkedett előttem.

- Jackson Wang, te egy kincs vagy, és én igenis meg foglak becsülni, amíg világ a világ. Nem tudok nagy beszédet mondani, de ez a gyűrű biztosíték lehet számodra, hogy nem kell félned attól, hogy én is elhagylak. Mert én melletted akarok megöregedni, ez sohasem volt kérdés számomra. Mondd, te is így érzel? – Szemei úgy sugároztak, mintha reflektorként próbáltak volna bevilágítani engem, de én mindenféle plusz fényforrás nélkül is ragyogtam, méghozzá miatta.

- Az igennél is nagyobb igen! – mondtam végül, majd felrántva a földről, egy szenvedélyes csókba húztam, utána pedig kitártam elé a kezemet, amire óvatosan felhúzta a gyűrűt. – Na és, melyik országban veszel el?

- Hogy neked ennyi nem elég mára, és még egy ilyen részletbe is belemész! – kacagott vidáman. – De tudod, mit, válassz te azok az országok közül, ahol engedélyezett a meleg házasság! Nekem mindegy, hol mondjuk ki az igent.

- Persze, nekem is, csak ugrattalak – feleltem, és végre tényleg megnyugodhattam.

Ebben a percben mintha semmissé vált volna mindaz a fájdalom, amit Jinyoung idézet elő bennem, és ezért életemben először boldog voltam az ő házassága miatt is. Gyönyörű pár voltak Jisoo-val, így biztosra vettem, hogy gyönyörű gyermekük lesz. Ha pedig anno nem hagy el Jinyoung, esélyem se lett volna megtalálni az én vállig érőm sötét barna  hajú hercegemet, aki ekkor is megmentett saját magamtól és a negatív gondolataimtól.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint menstvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 17. fejezet

Tizenhetedik fejezet – Ne nevess ki!

 Rey:

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem éreztem kínosnak az egész procedúrát, ami abból állt, hogy apa elvitt a pszichológus nőhöz, akivel váltott pár szót, majd magunkra hagyva minket, rajtam volt a sor, hogy beszéljek. Ha tőlem függ, ott ülünk reggelig némán, ám a nő tudta, miket és hogyan kérdezzen tőlem, hogy ne teljen félórába, hogy szóáradatom közepette már magam se tudjam, honnan is indult ki a beszélgetés: csak mondtam és mondtam mindent, amit egy ideje elfojtottam magamban. Az álmaimról is sokat beszéltünk, igyekeztünk mindegyiket megfejteni. A tervezett egy óra helyett épp ezért két órás lett a találkozó, de ennek valamennyi perce rám fért, nem is kicsit.

- Minden rendben volt, Kincsem? – ezt már apa kérdezte, mikor hazafele tartottunk.

- Nagyon sok minden nincs rendben velem, de legalább már elindultam azon az úton, ami által ezen tudok korrigálni. Köszönöm, hogy rávettél – mosolyogtam rá hálám jeléül.

- Ezen nincs mit köszönni. Az a szülők dolga, hogy mindig a gyermekeik érdekét nézzék, még akkor is, ha az adott gyermek történetesen igyekszik ezt a lehető legjobban megnehezíteni számára.

- Valljuk be, nem vagyunk egyszerű esetek Finnel! – láttam be.

- Nem, de ettől is csak még különlegesebbek vagytok számomra. Amúgy is, odalenne az apai szerepköröm, ha két lélektelen, problémamentes robotot kellene nevelnem. Én hús-vér embereket fogadtam örökbe, akként is vagytok kezelve, és úgy szeretlek titeket, ahogy vagytok.

- És ezt olykor ki is használjuk – kacagtam, mert bár tény és való, már egyre kevesebb példa volt rá, de gyermekkorunkban rendre könyörögtünk neki plusz pihenőnapokért, amikor a leginkább kellett volna edzenünk, vagy azért, hogy vigyen minket a legkülönbözőbb és legdrágább helyekre, mondván: ezek most a menő dolgok. Apu abból kifolyólag, hogy mindig igyekezett két szülő helyett is ott állni mögöttünk, nagyon kevésszer mondott nemet, és amikor úgy tett, akkor látszott rajta, hogy bűntudat gyötörte.

- Ennyi baj legyen. Rey… - ekkor elakadt a szava, így sejtettem, komolyabb témára szeretne átevezni. – Tudom, hogy voltál nagyapád dolgozószobájában – mondta ki nagy nehezen, én pedig zavaromban elfordítottam a fejemet. – Semmi baj, nem vagyok mérges. Bár nem akarlak faggatni, de azt azért tudni szeretném, hogy miattuk kerültél ilyen rossz lelkiállapotba, igaz? Mert elfojtottad a gyászt.

- Igen – feleltem halkan, továbbra is kifele bámulva az ablakon, nem törődve a szemeimből kigördülő könnycseppekkel. A pszichológus előtt sem tudtam visszatartani a sírást: ha róluk volt szó, sohasem ment, épp ezért nem hoztam őket szóba, sőt még a gondolatukat is kerültem, és pont ez vezetett ahhoz a helyzethez, amiben éppen voltam.

Apa valóban nem faggatott tovább, hanem hagyta, hogy saját gondolataim tengerében úszkáljak a hazaút további részében. Otthon pedig ismét belevethettem magam az én mentsváramba: a vívásba.

Azt hittem, azután, hogy megmentettem a legutóbbi álmomban a Ben iránt érzet szeretetemet, nem jelenik meg többé a tudatalattimban, ám tévedtem. Utólag ez nem is volt meglepő, hiszen róla is sokat beszéltünk a pszichológussal – már csak az álmok végett is.

- Nincs most ehhez kedvem – jelentettem ki, mert már tényleg belefáradtam a lelkemmel folytatott véget nem érő küzdelembe. Csak egy nyugodt éjszakát akartam, amikor nem volt velem.

- Nekem sincs – vágta rá, amin fájdalmasan felkacagtam: már a tudatalattim is unt engem. – Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?

- Megtennéd, hogy felveszel valami ruhát? – kértem, mert a csupasz felsőteste jócskán elterelte a figyelmemet. Úgy látszik, elnyomva ilyen vágyaim is voltak az irányába, de ez volt ekkor a legkisebb gondom.

- Őszintén válaszolj! – várta továbbra is a feleletemet.

- A te nagyapád szeretet téged, nem mondott le rólad, még akkor sem, amikor egy egész család állt közétek. Én a vér szerinti családomnak nem kellettem, de apa mellett ott volt papa is, aki jobban szeretett minket Finnel, mintha a saját vére lettünk volna – vallottam be neki végül mindezt.

- Akkor miért?

- Mit miért? – zavarodtam össze.

- Miért próbáltál megölni? Én ezt nem értem. – Csodás, a tudattalan énem elvesztette a fonalat a tudatossal szemben. Lehet, már nem is pszichológusra, hanem pszichiáterre lett volna szükségem. – A szüleid eldobtak, mint egy szemetet, ezért még inkább értékeled a fogadod családodtól kapott szeretet, épp ezért kellene a tőlem kapottat is jobban megbecsülnöd, nem pedig megpróbálnod elpusztítani azt.

- Sajnálom, oké? Tudom, hogy miért tettem, és ha te a részem vagy, akkor te is tudod, úgyhogy, kérlek, ne jelenj meg többet Benként az álmaimban! – Eljött annak is az ideje, hogy konkrétan kimondjam: ennyi Ben Solos álom elég volt nekem.

- Addig igenis meg fogok, amíg nem lépsz valamit. Felejtsd el a múltat! Töröld el, ha muszáj! Csak így válhatsz azzá, akivé válnod kell.

- De hogyan?

- Gyere rá!

- Apa! – rohantam le a lépcsőnkön, amint kipattantam az ágyamból. Mivel már nyolc óra elmúlt, apa és Finn is nagyban reggeliztek.

- Mi az? Valami baj van? – gondolt rögtön a legrosszabbra.

- Nem, csak elhatározásra jutottam. Kérlek, szólj Luke-nak, hogy ő és Ben is hivatalosak arra a vacsorára, ahova eredetileg csak Anakint és Obi-Want vártuk – hadartam el. A reakciójukból ítélve kellett nekik pár másodperc, hogy felfogják, mit mondtam, majd kikerekedett szemmel, értetlenkedve tekintettek rám. – Nem ment el az eszem, ha bármi ilyesmi megfordult volna a fejetekben. Szimplán itt az idő, hogy beszélgessek Bennel. Enélkül nem leszek jobban. Úgyhogy légyszí, apu, intézd el ezt nekem!

- Ezer örömmel, Kincsem. Mostanában úgyis megszokott náluk a kibékülés. Úgy tudom, ma már Leia-val is megbeszéli Ani a dolgokat, így meghívhatom őt és a férjét is.

- Ez aztán a jó hír! – könyveltem el, hiszen tudtam, mennyire sokat jelentett ez mind Anakinnak, mind Bennek. Ennél jobban nem is időzíthettem volna a saját békülős akciómmal.

Ben:

- Jól van, Rose, előre kérlek, ne nevess ki! Legalább is ne nagyon! – könyörögtem neki, miközben a szobám felé tartottunk.

- Na jó, gőzöm sincs, miért nevetnélek ki, de most már kíváncsi vagyok. Amúgy meg ne sajnálj tőlem egy kis nevetést: mást se csinálok én is, csak edzek és edzek. Igenis rám férne egy kiadós kacagás – jegyezte meg, amiben tudtam, igaza volt. Azért is volt ő a legjobb, és igazából az egyedüli barátom, mert hasonló munkamorálunk volt.

- Rendben, akkor tőlem annyit nevetsz rajtam, amennyit akarsz, amíg segítesz – mentem bele, mert ekkor egy korombeli lány divatérzékére volt szükségem, így máshoz nem fordulhattam.

- És miben is kellene a segítségem? Tudom, hogy nem áll tőled távol a titkolózás – utalt ezzel a családi hátteremre –, de akkor sem értem, miért nem lehetett már a telefonban elmondanod, miért volt sürgős az idejövetelem.

- Mert akkor már ott kinevettél volna.

- Ez nincs kizárva, viszont lehet, hogy ez esetben kellően kimulattam volna magam otthon, és itt már nyíltan nem nevetlek ki – állapította meg.

- Ismerlek már eléggé, nem lett volna így. Szóval, az a lényeg, hogy úgy néz ki, Rey megbékélt – legalább is én erre következtettem abból, hogy az egész családom hivatalos hozzájuk holnapra vacsorára, és külön kiemelték, hogy rám mindenképp számítanak – hadartam el ezt egy levegővel, hiszen még mindig kicsit fura volt, hogy nő ügyekről beszélgettem vele.

- Eddig nem nevetek, csak szimplán örülök neked. Tudtam én, hogy megbocsájt, Rey. Jobb fejnek tűnt annál, minthogy emiatt egy életre berágjon rád – jegyezte meg könnyedén.

- Nem is ez a számodra vicces része a dolognak, hanem az, hogy fogalmam sincs, mit vegyek fel, és ebben kéne segítened – böktem ki végre, majd figyeltem az arcának minden rezdülését, ahogy a döbbenetből átcsapott abba a vad kacagásba, amire számítottam.

- Ezt nem mondod komolyan! – fogta a hasát a nevetéstől, én pedig türelmesen vártam, hogy minél előbb abbahagyja.

- A lehető legkomolyabban mondom, Rose – feleltem mély hangtónusommal, de azért én is elbazsalyogtam.

- A komor, mindig feketében járó Ben Solo divattanácsot kér tőlem? Hanyadika is van? Fel kell írnom a naptáramba! Te jó ég! Előbb gondoltam arra, hogy kijutunk az Ifjúsági Olimpiára, minthogy ilyesmit megéljek, pedig tudod, hogy azzal kapcsolatosan is szkeptikus voltam – vallotta be, miközben levegőt is alig bírt venni szórakozása közepette.

- Mint láthatod, mindkettő megvalósult, úgyhogy, ha túltetted magad mindezen, kezdhetnénk? – lettem kissé türelmetlen.

- Mit, csak nem divatbemutatózni akarsz nekem? – esett le végképp az álla, amit én a kezemmel a rendeltetésszerű pozíciójába toltam vissza, de a kitágult szemein ez sem változtatott.

- Megeshet. És képzeld, van szürke és sötétkék ruhám is, nem beszélve a fehér ingemről – tettem hozzá durcásan, hiszen annyira nem voltam a fekete híve, hogy semmilyen más színbe ne öltözzek, de a kirívó árnyalatok taszítottak magamon.

- Na, akkor mutasd, mit tudsz! De azt minimum elvárom, hogy riszáld nekem a csípődet. Ha már ennyire kifordultál magadból a szerelem miatt, ennyi beleférhetne a szórakoztatásom végett – húzta az agyamat, én viszont túlságosan izgultam a másnap este miatt ahhoz, hogy emiatt lefújjam az egészet.

Sorra magamra aggattam minden kombinációt, amit a rendelkezésünkre álló ruhadarabokból kitalált Rose, és bár nem ráztam neki magam, de sétálgattam mindegyikben egy kicsit, hogy kellően kiélvezze a helyzetet, és hogy jobb rálátása legyen a külsőmre. Végül három összeállításra szűkítette le a felhozatalt, ezekből pedig én választottam ki azt, amelyikben a legkomfortosabban éreztem magamat, így emiatt legalább nyugodtan feküdhettem le aznap éjjel.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)