Kard mint menstvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 17. fejezet

Tizenhetedik fejezet – Ne nevess ki!

 Rey:

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem éreztem kínosnak az egész procedúrát, ami abból állt, hogy apa elvitt a pszichológus nőhöz, akivel váltott pár szót, majd magunkra hagyva minket, rajtam volt a sor, hogy beszéljek. Ha tőlem függ, ott ülünk reggelig némán, ám a nő tudta, miket és hogyan kérdezzen tőlem, hogy ne teljen félórába, hogy szóáradatom közepette már magam se tudjam, honnan is indult ki a beszélgetés: csak mondtam és mondtam mindent, amit egy ideje elfojtottam magamban. Az álmaimról is sokat beszéltünk, igyekeztünk mindegyiket megfejteni. A tervezett egy óra helyett épp ezért két órás lett a találkozó, de ennek valamennyi perce rám fért, nem is kicsit.

- Minden rendben volt, Kincsem? – ezt már apa kérdezte, mikor hazafele tartottunk.

- Nagyon sok minden nincs rendben velem, de legalább már elindultam azon az úton, ami által ezen tudok korrigálni. Köszönöm, hogy rávettél – mosolyogtam rá hálám jeléül.

- Ezen nincs mit köszönni. Az a szülők dolga, hogy mindig a gyermekeik érdekét nézzék, még akkor is, ha az adott gyermek történetesen igyekszik ezt a lehető legjobban megnehezíteni számára.

- Valljuk be, nem vagyunk egyszerű esetek Finnel! – láttam be.

- Nem, de ettől is csak még különlegesebbek vagytok számomra. Amúgy is, odalenne az apai szerepköröm, ha két lélektelen, problémamentes robotot kellene nevelnem. Én hús-vér embereket fogadtam örökbe, akként is vagytok kezelve, és úgy szeretlek titeket, ahogy vagytok.

- És ezt olykor ki is használjuk – kacagtam, mert bár tény és való, már egyre kevesebb példa volt rá, de gyermekkorunkban rendre könyörögtünk neki plusz pihenőnapokért, amikor a leginkább kellett volna edzenünk, vagy azért, hogy vigyen minket a legkülönbözőbb és legdrágább helyekre, mondván: ezek most a menő dolgok. Apu abból kifolyólag, hogy mindig igyekezett két szülő helyett is ott állni mögöttünk, nagyon kevésszer mondott nemet, és amikor úgy tett, akkor látszott rajta, hogy bűntudat gyötörte.

- Ennyi baj legyen. Rey… - ekkor elakadt a szava, így sejtettem, komolyabb témára szeretne átevezni. – Tudom, hogy voltál nagyapád dolgozószobájában – mondta ki nagy nehezen, én pedig zavaromban elfordítottam a fejemet. – Semmi baj, nem vagyok mérges. Bár nem akarlak faggatni, de azt azért tudni szeretném, hogy miattuk kerültél ilyen rossz lelkiállapotba, igaz? Mert elfojtottad a gyászt.

- Igen – feleltem halkan, továbbra is kifele bámulva az ablakon, nem törődve a szemeimből kigördülő könnycseppekkel. A pszichológus előtt sem tudtam visszatartani a sírást: ha róluk volt szó, sohasem ment, épp ezért nem hoztam őket szóba, sőt még a gondolatukat is kerültem, és pont ez vezetett ahhoz a helyzethez, amiben éppen voltam.

Apa valóban nem faggatott tovább, hanem hagyta, hogy saját gondolataim tengerében úszkáljak a hazaút további részében. Otthon pedig ismét belevethettem magam az én mentsváramba: a vívásba.

Azt hittem, azután, hogy megmentettem a legutóbbi álmomban a Ben iránt érzet szeretetemet, nem jelenik meg többé a tudatalattimban, ám tévedtem. Utólag ez nem is volt meglepő, hiszen róla is sokat beszéltünk a pszichológussal – már csak az álmok végett is.

- Nincs most ehhez kedvem – jelentettem ki, mert már tényleg belefáradtam a lelkemmel folytatott véget nem érő küzdelembe. Csak egy nyugodt éjszakát akartam, amikor nem volt velem.

- Nekem sincs – vágta rá, amin fájdalmasan felkacagtam: már a tudatalattim is unt engem. – Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?

- Megtennéd, hogy felveszel valami ruhát? – kértem, mert a csupasz felsőteste jócskán elterelte a figyelmemet. Úgy látszik, elnyomva ilyen vágyaim is voltak az irányába, de ez volt ekkor a legkisebb gondom.

- Őszintén válaszolj! – várta továbbra is a feleletemet.

- A te nagyapád szeretet téged, nem mondott le rólad, még akkor sem, amikor egy egész család állt közétek. Én a vér szerinti családomnak nem kellettem, de apa mellett ott volt papa is, aki jobban szeretett minket Finnel, mintha a saját vére lettünk volna – vallottam be neki végül mindezt.

- Akkor miért?

- Mit miért? – zavarodtam össze.

- Miért próbáltál megölni? Én ezt nem értem. – Csodás, a tudattalan énem elvesztette a fonalat a tudatossal szemben. Lehet, már nem is pszichológusra, hanem pszichiáterre lett volna szükségem. – A szüleid eldobtak, mint egy szemetet, ezért még inkább értékeled a fogadod családodtól kapott szeretet, épp ezért kellene a tőlem kapottat is jobban megbecsülnöd, nem pedig megpróbálnod elpusztítani azt.

- Sajnálom, oké? Tudom, hogy miért tettem, és ha te a részem vagy, akkor te is tudod, úgyhogy, kérlek, ne jelenj meg többet Benként az álmaimban! – Eljött annak is az ideje, hogy konkrétan kimondjam: ennyi Ben Solos álom elég volt nekem.

- Addig igenis meg fogok, amíg nem lépsz valamit. Felejtsd el a múltat! Töröld el, ha muszáj! Csak így válhatsz azzá, akivé válnod kell.

- De hogyan?

- Gyere rá!

- Apa! – rohantam le a lépcsőnkön, amint kipattantam az ágyamból. Mivel már nyolc óra elmúlt, apa és Finn is nagyban reggeliztek.

- Mi az? Valami baj van? – gondolt rögtön a legrosszabbra.

- Nem, csak elhatározásra jutottam. Kérlek, szólj Luke-nak, hogy ő és Ben is hivatalosak arra a vacsorára, ahova eredetileg csak Anakint és Obi-Want vártuk – hadartam el. A reakciójukból ítélve kellett nekik pár másodperc, hogy felfogják, mit mondtam, majd kikerekedett szemmel, értetlenkedve tekintettek rám. – Nem ment el az eszem, ha bármi ilyesmi megfordult volna a fejetekben. Szimplán itt az idő, hogy beszélgessek Bennel. Enélkül nem leszek jobban. Úgyhogy légyszí, apu, intézd el ezt nekem!

- Ezer örömmel, Kincsem. Mostanában úgyis megszokott náluk a kibékülés. Úgy tudom, ma már Leia-val is megbeszéli Ani a dolgokat, így meghívhatom őt és a férjét is.

- Ez aztán a jó hír! – könyveltem el, hiszen tudtam, mennyire sokat jelentett ez mind Anakinnak, mind Bennek. Ennél jobban nem is időzíthettem volna a saját békülős akciómmal.

Ben:

- Jól van, Rose, előre kérlek, ne nevess ki! Legalább is ne nagyon! – könyörögtem neki, miközben a szobám felé tartottunk.

- Na jó, gőzöm sincs, miért nevetnélek ki, de most már kíváncsi vagyok. Amúgy meg ne sajnálj tőlem egy kis nevetést: mást se csinálok én is, csak edzek és edzek. Igenis rám férne egy kiadós kacagás – jegyezte meg, amiben tudtam, igaza volt. Azért is volt ő a legjobb, és igazából az egyedüli barátom, mert hasonló munkamorálunk volt.

- Rendben, akkor tőlem annyit nevetsz rajtam, amennyit akarsz, amíg segítesz – mentem bele, mert ekkor egy korombeli lány divatérzékére volt szükségem, így máshoz nem fordulhattam.

- És miben is kellene a segítségem? Tudom, hogy nem áll tőled távol a titkolózás – utalt ezzel a családi hátteremre –, de akkor sem értem, miért nem lehetett már a telefonban elmondanod, miért volt sürgős az idejövetelem.

- Mert akkor már ott kinevettél volna.

- Ez nincs kizárva, viszont lehet, hogy ez esetben kellően kimulattam volna magam otthon, és itt már nyíltan nem nevetlek ki – állapította meg.

- Ismerlek már eléggé, nem lett volna így. Szóval, az a lényeg, hogy úgy néz ki, Rey megbékélt – legalább is én erre következtettem abból, hogy az egész családom hivatalos hozzájuk holnapra vacsorára, és külön kiemelték, hogy rám mindenképp számítanak – hadartam el ezt egy levegővel, hiszen még mindig kicsit fura volt, hogy nő ügyekről beszélgettem vele.

- Eddig nem nevetek, csak szimplán örülök neked. Tudtam én, hogy megbocsájt, Rey. Jobb fejnek tűnt annál, minthogy emiatt egy életre berágjon rád – jegyezte meg könnyedén.

- Nem is ez a számodra vicces része a dolognak, hanem az, hogy fogalmam sincs, mit vegyek fel, és ebben kéne segítened – böktem ki végre, majd figyeltem az arcának minden rezdülését, ahogy a döbbenetből átcsapott abba a vad kacagásba, amire számítottam.

- Ezt nem mondod komolyan! – fogta a hasát a nevetéstől, én pedig türelmesen vártam, hogy minél előbb abbahagyja.

- A lehető legkomolyabban mondom, Rose – feleltem mély hangtónusommal, de azért én is elbazsalyogtam.

- A komor, mindig feketében járó Ben Solo divattanácsot kér tőlem? Hanyadika is van? Fel kell írnom a naptáramba! Te jó ég! Előbb gondoltam arra, hogy kijutunk az Ifjúsági Olimpiára, minthogy ilyesmit megéljek, pedig tudod, hogy azzal kapcsolatosan is szkeptikus voltam – vallotta be, miközben levegőt is alig bírt venni szórakozása közepette.

- Mint láthatod, mindkettő megvalósult, úgyhogy, ha túltetted magad mindezen, kezdhetnénk? – lettem kissé türelmetlen.

- Mit, csak nem divatbemutatózni akarsz nekem? – esett le végképp az álla, amit én a kezemmel a rendeltetésszerű pozíciójába toltam vissza, de a kitágult szemein ez sem változtatott.

- Megeshet. És képzeld, van szürke és sötétkék ruhám is, nem beszélve a fehér ingemről – tettem hozzá durcásan, hiszen annyira nem voltam a fekete híve, hogy semmilyen más színbe ne öltözzek, de a kirívó árnyalatok taszítottak magamon.

- Na, akkor mutasd, mit tudsz! De azt minimum elvárom, hogy riszáld nekem a csípődet. Ha már ennyire kifordultál magadból a szerelem miatt, ennyi beleférhetne a szórakoztatásom végett – húzta az agyamat, én viszont túlságosan izgultam a másnap este miatt ahhoz, hogy emiatt lefújjam az egészet.

Sorra magamra aggattam minden kombinációt, amit a rendelkezésünkre álló ruhadarabokból kitalált Rose, és bár nem ráztam neki magam, de sétálgattam mindegyikben egy kicsit, hogy kellően kiélvezze a helyzetet, és hogy jobb rálátása legyen a külsőmre. Végül három összeállításra szűkítette le a felhozatalt, ezekből pedig én választottam ki azt, amelyikben a legkomfortosabban éreztem magamat, így emiatt legalább nyugodtan feküdhettem le aznap éjjel.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)