Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 18. fejezet

Tizennyolcadik fejezet - Biztonságérzet

Rey:

   - Hogy gyomoridegem volt a Skywalker-Solo család érkezése miatt, az nem kifejezés. Egész délelőtt le-fel rohangáltam, amikor épp nem apának segédkeztem a főzésben. Már előző nap alaposan kitakarítottam a házat, hogy a legszebb pompájában tündökölhessen, így aznapra már csak a konyha rendbetétele maradt, miután elkészültünk az ebéddel. Finn, hűen magához, nem vette ki a részét a munkából. Ezt persze nem róttam fel neki, hiszen számára nem volt olyan mérvadó ez a találka, és amúgy is edzett egész délelőtt, nem pedig lustálkodott. De az én testemre is ráfért volna a pihenő, mert bár nem a megszokott rutingyakorlatokat végeztem, viszont másként voltak mozgalmasak az óráim. Annak ellenére, hogy már hat órakor felkeltem, épphogy csak elkészültünk apával, amikor a bátyám megjelent azzal, hogy lezuhanyzott, és most már felőle jöhet, aki akar, pár percre rá pedig meg is szólalt a csengőnk. Egyszerre voltam csalódott és megkönnyebbült, amiért Anakin és Obi-Wan érkeztek meg, nem pedig Benék.

- Az igen, alig ismerek rá a házra! – csúszott ki Obi száján, mikor már az ebédlőasztalnál ültek. – Mármint mindig rend van, de most az átlagosnál is jobban csillog-villog minden – tette hozzá. Igaz, hogy évente csak párszor találkoztam vele, de így is ismertem már annyira, hogy tudjam, természetéből fakadóan mindig ügyelt arra, hogy sohase bántson meg senkit. Az ő egyik különleges képessége az volt, hogy még a kritikai észrevételeit is olyan köntösben tálalta, hogy az ember már majdhogynem dicséretként könyvelte el őket, de közben mégis szembesült a hibáival. Úgy sejtettem, ezért is volt olyan remek edzője Anakinnak, és értek el számtalan kiváló eredményt régen.

- El sem tudom képzelni, kit is akar itt valaki lenyűgözni – kacsintott rám Ben nagyapja, így elpirulva indultam el nekik üdítőkért, amikor ismét megszólalt a csengőnk, én pedig majdnem elejtettem idegességemben a kezemben lévő üvegpalackot. Szerencsére háttal álltam a vendégeknek, így nem volt olyan feltűnő a bénázásom, és mire apa beinvitálta az újonnan érkezőket, már szinte alig lehetett rajtam látni, mennyire meg voltam szeppenve.

- Jó napot! Még hivatalosan nem találkoztunk, Rey Snoke vagyok! – nyújtottam először Leia-nak kezet, majd ugyanígy tettem Hannal és Luke-kal. Nagy meglepetésemre Luke volt az, aki először felajánlotta, hogy tegezzem nyugodtan, amire azonnal rávágta a nővére és Han, hogy őket is, ezzel megkönnyítve a kommunikációt számomra. – Szia, Ben! – üdvözöltem őt is, aki sötétkék pulcsiban és fekete farmerban állt előttem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy nálam is jobban meg volt illetődve, aminek, hogy őszinte legyek, örültem, és így még inkább elkezdtem felengedni. Végtére is az ilyen újratalálkozásoknál mindig az első percek voltak a legkínosabbak, és mivel nem voltunk magunkban, így kitöltötték helyettünk ezeket a perceket a családtagjaink.

Ki-ki nagy érdeklődésbe kezdett, majd egy-egy kérdést igencsak bősz mesélések követték. Imádtam anekdotákat hallgatni, már csak azért is, mert nagyapa ezeknek a mestere volt. Egy kicsit olyan volt, mintha az ő szellemét idézték volna meg ezek az emberek, anélkül, hogy tudatában lettek volna. Tényleg igaza volt papának: mindig adódott valamilyen út ahhoz, hogy visszataláljak hozzá.

   Az ebéd rendkívül jó hangulatban telt végül el, én pedig igyekeztem minél több információt és impulzust magamba szívni az idegenektől. Abban már ekkor biztos voltam, hogy Ben szülei és a nagybátyja is kiváló emberek voltak, csak mind makacsak, és ez a makacsság vezethetett oda, hogy évekre szétszakadt a családjuk. De talán – és reméltem, hogy ez nem csak egy talán volt, hanem igenis egy biztos tény – megtanulták végre, hogy a túlzott makacsságnak nagyon is rossz következménye volt olykor. Ha pedig így volt, arra Ben tanította meg őket. Már csak ebből a másfél órából is tisztán kirítt számomra, hogy a példaképem – ahogy azt korábban ő maga is mondta nekem – a nagyapjára hasonlított leginkább. Így még inkább megértettem, miért érezhette sokszor kívülállónak magát a saját családján belül, és miért ragaszkodott ennyire a papájához. Egy valamiért viszont hálás lehetett: mind imádták őt. Tény és való, nehéz volt neki ellenállni, és többé én sem próbáltam. Ismét le akartam engedni előtte a láthatatlan védőpajzsomat, így alig vártam, hogy végre alkalmam nyíljon arra, hogy felhívjam a szobámba, ahol kicsit kettesben lehettünk. Már csak az volt a kérdés, miként vezetem fel ezt a dolgot. Apa azonban ekkor is a segítségemre sietett.

Szerintem jobb lesz, ha most már átköltözzünk a nappaliba, ott kicsit kényelmesebb lenne a kanapén és a fotelekben beszélgetni – vetette fel, majd ránk nézett Bennel. – Rey, te pedig add oda Bennek nyugodtan azt a pulóvert, amit ott hagyott a versenyen, és te elhoztad neki!

Ekkor egy emberként vetette ránk mindenki a szemét, és míg valaki tekintetéből izgatottságot lehetett leolvasni, addig más hamis vigyorral adta a tudtunkra, hogy pontosan tudta, hogy nem ezért kell elvonulnunk. Mi tagadás, kissé elpirultam attól a ténytől, hogy az asztalnál ülők valószínűleg mind szerették volna, ha ebből a dologból, ami elkezdett kialakulni köztem és Ben között, lenne valami tartós. Ez persze még nagyobb nyomást helyezett rám, de mégis jobb volt egy ilyen teher, mintha mind ellenezték volna a kapcsolatunkat, amitől az elején féltünk Bennel.

- Akkor megyünk? – kérdeztem rá remegő hangon a mellettem ülő fiúra, aki egy barátságos arckifejezéssel bólintott. – Kövess! – kértem, hiszen nem tudhatta, merre is van a szobám. – Voálá! – tártam ki előtte az ajtómat, és beengedtem magam előtt. – Nem nagy szám, hiszen a vívás a mindenem, így csak egy-két poszter található arról a néhány filmről és könyvről, amikhez még igazán ragaszkodom – jegyeztem meg, mielőtt megszólalhatott volna. Ő természetesen az eredményfalamhoz sietett oda, ahol megtalálható volt minden oklevelem, kupám és érmem, amit az elmúlt kilenc évben sikerült beszereznem.

- Nem semmi, mennyi mindent értél el! – Más hasonló eredményekkel rendelkező személytől ezt könnyedén lehetett volna sértésnek venni, de tudtam, hogy Ben, annak ellenére, mennyivel több érmet és kupát tudhatott a magáénak, ezt igenis dicséretnek szánta.

- Köszönöm. Bár ezekhez az érmekhez egytől-egyig kellett a családom támogatása, és az, hogy apa kiváló edző legyen – mondtam szerénykedés nélkül, hiszen minden egyes szavam biztos tény volt.

- Tudom, de ettől csak még többet érnek – felelte, majd végre rám nézett, és a nyílt, reménykedő tekintete eleven húsomba talált. Itt volt az idő, hogy visszavegyem tőle azt a fájdalmat és bizonytalanságot, amit az utóbbi időben okoztam neki.

- Gyere, ülj csak le! – mutattam az ágyamra, ő pedig egy bólintás után úgy tett, majd én is követtem. Alig pár centi választott el minket, amitől a pulzusom még inkább az egekbe szökött, de most már nem volt visszaút: elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, és nem az utolsó percen akartam visszavonulót fújni. – Jaj, Ben, miért kellett nekünk egymásra találnunk? – hagyta el ez a kérdés az ajkamat, anélkül, hogy realizáltam volna. – Azt hittem, mindent tudok rólad, legalább is, amit egy rajongó tudhat a példaképéről. És ez nekem elég volt. Na jó, reménykedtem benne, hogy egy napon majd te is megismered a nevemet, és nem egy leszek a sok ismeretlen lány közül, aki odáig van érted. – Talán először mondtam ki ennyire nyíltan számára, hogy már jóval azelőtt elrabolta a szívemet, hogy ő tudott volna egyáltalán a létezésemről.

- De én mindent elrontottam, és megérdemeltem azt, hogy szörnyetegnek nevez aznap este – hajtotta le szomorúan a fejét, viszont nem akartam, hogy ilyen irányba menjen tovább ez a beszélgetés.

- A fenét vagy az! – a kelleténél kissé harsányabban kiáltottam fel. – Ez az egész ennél bonyolultabb. Sohasem meséltem neked róluk és arról, milyen fájdalmat okozott az elvesztésük – tértem végre a lényegre.

- Kiknek az elvesztése? – nézett rám meglepetten.

- Papáé és Chewbacca-é. Annyira mélyen próbáltam eltemetni magamban a miattuk érzett gyászt, hogy neked sem említettem őket. De most itt az idő, mert másként nem fogod megérteni azt sem, miért akartalak ennyire erőteljesen kizárni az életemből. 

   Ben:

   Fogalmam sem volt arról, hogy sokkal mélyebb sebről volt szó jelen esetben, mint az én goromba kardos kérésem. Ebből is látszott, hogy bár egyfajta elemi erő az első perctől kezdve vonzott Rey-hez, igazából nem ismertem őt, de meg akartam ismerni, és ami ennél is fontosabb volt, megérteni azt, miért lett olyan, amilyen. Készen álltam rá, bármit is akart nekem mondani.

- Hallgatlak, Rey! – néztem rá olyannyira kedvesen, amennyire tőlem tellett, közben pedig gyengéden megfogtam a kezét, amit megkönnyebbülésemre nem rántott el, hanem megszorította vele a tenyeremet. Olyan volt, mintha belőlem próbált volna erőt gyűjteni ahhoz, hogy képes legyen mesélni.
   - Nem tudom, apa hogyan lett volna képes egyszerre nevelni és edzeni minket Finnel, ha nincs itt nagyapa. Ez is egyébként az ő háza. Miután apa a síbalesete miatt lesérült, és egy ideig járni is alig tudott segítség nélkül, visszaköltözött ide papához. Apa anyja akkorában már sajnos halott volt, így papa örült, amiért ismét nem volt egyedül. Azt már meséltem, hogy ekkortájt ajánlotta fel neki a tesi tanári állást abban az általános iskolában, aminek az igazgatója volt, és ahova mi is jártunk Finnel – erre csak bólintottam egyet. – Papa első perctől kezdve támogatta az örökbefogadásunkat. Részben ezért is ment bele a gyámhivatal, hogy mindkettőnket magukhoz vegyen apa, mert nem volt egyedül. Ezért sem jutott eszébe, hogy ismét elköltözzön, mert az volt az egyik feltétele annak, hogy a szülőnk lehet, ha papával együtt viselik a gondunkat. Az első másodperctől kezdve elárasztottak minket szeretettel és támogatással. Míg apa kezdetben inkább a sportolói oldalunkat látta, addig papa rögtön a személyiségjegyeinket próbálta meg felismerni, és azokhoz alkalmazkodva segíteni és támogatni minket. Sohasem akart változtatni rajtunk, hanem mindig olyan, hozzánk illő megoldásokat igyekezett találni, amikkel segíteni tudott minket, hogy az aktuális problémáinkon tovább lendüljünk. Ő volt a lelki támaszom. Tudod, nem csak azért sajnálta, hogy apa nem nősült meg, mert félt, így nem lesz teljes élete a fiának, hanem azért is, mert emiatt úgy hitte, nem lehetnek unokái. Az örökbefogadásunkkal a legnagyobb álma teljesült: nagypapa lehetett, és bátran állíthatom, hogy kimaxolta ezt a feladatot – mosolyodott el. Igaz, a szemei könnyekben úsztak, de ezek boldogság könnyek voltak egy olyan ember tiszteletére, aki – ha jól értettem – árasztotta magából a szeretet és a törődést.

- Úgy látszik ez egy közös pont az életünkben: mindkettőnknek kijutott egy remek nagyapa – jegyeztem meg végül, hogy pár másodpercnyi pihenőt adjak neki, mielőtt tovább folytatná.

- Ez biztos – felelte elhaló hangon, mire ekkor én szorítottam meg a kezét, ezzel elérve, hogy szomorú barna szemeit az enyémekbe fúrja. – Azután erősödött meg még inkább a kapcsolatom papával, hogy az örökbefogadásunk után pár héttel magunkhoz vettük Chewbacca-t. Pár utcával arrébb lakott egy, mondjuk úgy, felelőtlen család. Nem voltak hajlandóak ivartalanítani a kutyájukat, se arra, hogy ügyeljenek rá, hogy ne tudjanak random kóbor ebek bemászkálni az udvarukra. Így nem egyszer lett vemhes a kutyájuk. Egy darabig még törődtek vele, hogy eladogassák a kiskutyákat, de egy idő után ráuntak, és hagyták, hogy éhen pusztuljanak a legújabb csöppségek. Papa látta, ahogy kidobják a tetemeket a kukába, és majdnem agyonütötte őket. Végül el tudta hozni tőlük azt az egy kutyust, aki még élt. Eredetileg gazdát akart keresni neki, de én nem engedtem. Sohasem tudnám elfelejteni, mit éreztem, amikor először megpillantottam őt, az akkor még apró pásztorkutya keveréket. Ez igenis első látásra szerelem volt. Amint ránéztem, minden egyes porcikámban tudtam, hogy vigyáznom kell rá, és szeretnem őt, mert nem volt véletlen, hogy hozzánk került: ez így volt megírva. Papa ennek külön örült, apa pedig annyit mondott: ha vigyázunk rá, felőle maradhat. Ő lett a mi kis saját gyermekünk papával. Mivel közösen neveltük, a kettőnk szokásait vette fel. Imádtam őket, Ben – csuklott el ismét a hangja, és ekkor tényleg kitört belőle egy mélyről fakadó zokogás, én pedig karjaimba zárva igyekeztem enyhíteni a fájdalmát. – Annyira nehéz, hogy már nincsenek itt.

   - Elhiszem, Rey. De akármilyen klisésen is hangzik, ők benned élnek tovább.

- Tudom, de néha ez nem elég. Papa élete utolsó percében is próbált felvidítani, és kirángatni a melankolikus gondolataimból. Chewbacca pedig tényleg a lelki társam volt: neki mindegy volt, hány éves vagyok, épp izzadtam simogatom-e meg vagy kicicomázva, hogy milyen helyezéseket értem el a versenyeken. Ő mindig ugyanazt látta bennem: valakit, akit szeretett, és akihez kötődött. És én is szörnyen kötődtem hozzá; mindkettőjükhöz. Ők szerettek a világon a legjobban, és mindezt feltétel nélkül. Nem hiszem, hogy még egyszer valaki így tud majd szeretni engem, mint ők. Apa és Finn lettek azóta a mindenség számomra, és persze itt van Poe is, de papa és Chewbacca nélkül semmi sem ugyanaz. Nem telik el úgy nap, hogy ne érezném a hiányukat, hogy ne lüktetni a mellkasomban tátongó űr. – Kezével oda is kapott a szívéhez.

- Istenem, Rey! Úgy sajnálom. Persze, nekem is szörnyen hiányzik mama, amióta meghalt, de te dupla veszteséget szenvedtél el. Közel volt egymáshoz a haláluk időpontja? – kérdeztem rá óvatosan.

- Fél év sem telt el közöttük. Papa rákos lett. Az utolsó percig tartotta magát, és mint mindig, minket helyezett maga elé, de így sem tudta a végsőkig húzni a dolgot. És tudod, mi volt az egyik legszörnyűbb a halálában? – Erre lassan megráztam a fejemet. – Az, hogy nem mondhattam el a kutyánknak, hogy miért nem látja már többé az egyik gazdáját, hogy miért tűnt el egyik napról a másikra az életünkből. Sokat olvastam erről, hogy az idősebb kutyák életében milyen nagy törést tud okozni, ha hirtelen változás áll be az életükben. Ennél szörnyűbb változás pedig már csak az lett volna neki, ha engem is elveszít.

- De nem veszített el – hívtam fel erre a figyelmét, miközben elhagyta az ölelésemet.

- Tudom, és én igyekeztem erőt nyújtani neki, és ő is ezt tette velem. Érezte, hogy nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Ő volt a legfőbb kapocs köztem és papa között, és amíg velem volt, kicsit olyanná tette a hétköznapjaimat, mintha még papa is élne, mintha még mindig egy család lennénk.

- Valahol mélyen azok vagytok. Hiszem, hogy akik meghalnak, nem hagyják el igazán azokat, akiknek fontosak voltak. Mama is bennem él tovább. – Annyira tanácstalan voltam, mit is mondhatnék, így ennyire futotta tőlem.

- Én is hiszek ebben, de vannak napok, amikor ez semmit sem ér. Elnyomtam magamban a papa miatt érzett gyászt. Apa megtört. Életemben először láttam azt, hogy az apám, aki mindig erős és stabil volt, darabjaira hullott szét, és utáltam, hogy nem tudtam neki segíteni, hogy nem vehettem el tőle a fájdalmát. Nem akartam a sajátommal is terhelni. Persze, valamennyit muszáj voltam kimutatni, de inkább azt választottam, hogy a vívásba menekülök. Ahogy neked is az lett a mentsvárad, számomra is, főleg ebben az időszakban. Papa halála után egy ideig csak amiatt tudtam kimászni az ágyból, hogy edzek, és ezzel nem hagyom cserben papa emlékét, és hogy jobbá váljak, a fejlődésemmel pedig erőt adjak apának is. Chewbacca volt a vívás mellett a másik támaszom. Neki mertem csak sírni, rá mertem csak támaszkodni. És ezt érezhette is, mert bár ő is megtört, és már idős is volt, de nem adta fel, nem, amíg szükségem volt rá. De amikor már kicsit jobban lettem lelkileg, ezt észlelte, és ekkor kezdett tönkremenni. Korábban is voltak furcsaságai: például random kiállt az udvarunk közepére ugatni, hol nappal, hol az éjjel közepén. Nem tudtam soha, vajon papát kereste, esetleg látomása volt, vagy szimplán kezdett megbolondulni. Utáltam, hogy nem kérdezhettem meg tőle, mi a baja. Testileg viszont nem épült le, egy darabig rendesen evett. De amint én jobban lettem, hirtelen egy hét alatt teljesen tönkrement. Nem evett, már csak ivott. Azt hittem, elrontotta a gyomrát, mint máskor. Viszont apa és Finn ekkor közölték velem azt a tényt, amit nem akartam észrevenni: a kutyám már régóta épült lefele, csak ezt rejtegette, mikor én ott voltam. Apáék előtt mert dülöngélve mászkálni, előttem viszont mindig összeszedte magát. Amíg könyörögtem neki, hogy tartson ki, mert nélküle tényleg nem bírom tovább csinálni, legalább ivott. Aztán az egyik nap úgy keltem fel, hogy önzőség tőlem, hogy hagyom szenvedni a kutyámat, aki már csak miattam él. Összeszedtem minden lélekjelenlétemet, és kimondtam azt, amibe beleszakadt a szívem immáron sokadjára, de mégis megtettem, mert ez volt a helyes döntést. Elmondtam neki, hogy feladhatja, papa után mehet. – Ekkor is szörnyen nehezére esett kiejtenie ezeket a szavakat, ezt tisztán lerítt róla. – Megígértem neki, hogy sohasem fogok úgy szeretni kutyát, ahogy őt szerettem. De ez lehetetlenség is lenne, mert én vele nőttem fel. Ott ültem zokogva, és elmeséltem neki az életünket, onnantól kezdve, hogy papa megmentette, és hogy mennyire hálás lehetek, hogy én voltam kilenc éven át az egyik a gazdája. Csak feküdt ott mellettem, és hallgatta, de már alig tudott levegőt venni. És mikor befejeztem, akkor elengedte… Már nem színlelt, többé előttem se játszotta meg magát, és hagyta, hogy lássam, hogy alig bír menni. Ekkor már inni se ivott. Többször ki akartam még aznap menni hozzá, de nem tettem, mert tudtam, hogy akkor nem fog tudni elmenni. Még aznap napozott egyet, majd az óljában éjszakázott, hajnalban pedig kimászott mellé, és ott aludt el végleg. Arra is vette a fáradtságot, hogy kijöjjön onnan. Hihetetlen, milyen lélekjelenléte volt; több, mint nekem. És aznap… - mélyet kellett sóhajtania ismét, hogy tovább tudja fojtatni, én pedig elnyíló ajkakkal ittam minden egyes fájdalomban úszó szavát. – Aznap én is meghaltam, Ben. Az az énem, akinek két szilárd támasza is volt. A családom rövid időn belül lefeleződött. Én pedig úgy érzem, azóta már csak fél ember vagyok; papáék magukkal vitték a jobbik felemet, és ezt a szánalmas, megtört, gyászban fürdő valakit hagyták itt, akivel nem akarok azonosulni. Én nem ilyen akarok lenni, hanem az, akivé mellettük váltam. Téged is azért zártalak ki az életemből, mert féltem, hogyha teret adok egy új személynek a szívemben, akkor az ismét össze lesz törve, pedig így se forrt még be. Annyira erősen küzdöttem, hogy elfelejtselek, hogy pont emiatt tértél még az álmaimban is vissza. A tudatalattim veled akart mindig üzenni, hogy nem szabad többé elnyomnom a gyászt, hanem szembe kell néznem vele, és végre nyitni feléd, még úgyis, ha így teret adok arra, hogy sérüljek. Mert végül is, egy sérült szív legalább érez valamit. Talán jobb fájdalmat érezni, mint semmit, főleg, ha a fájdalmat valami öröm is kárpótolja. Nem tagadhatom meg magamtól az öröm lehetőségét azért, mert félek – ekkor kitágult pupillákkal, ledermedve állt meg. - Istenem, ezt szörnyen rád zúdítottam, igaz? – eszmélt fel arra, milyen szóáradatot kaptam tőle.

- Ige… mármint nem – javítottam ki magam, mert bár valóban rengeteg mindent mondott el, de én nagyon hálás voltam ezért, és így máris sokkal jobban megértettem őt és a viselkedését. – Köszönöm, Rey, hogy megosztottad ezeket velem.
    - Én is, hogy megoszthattam veled. Te is nyílt voltál velem annak idején, mikor két nap ismeretség után máris meséltél a családi dolgaidról, most rajtam volt a sor. Eddig nem voltam rá képes, hiszen még magamat is csak most tudtam szembesíteni sok mindennel. De most már kész vagyok nyitni valami új felé, ha te is hajlasz rá továbbra is – nézett rám reménykedve, miközben könnytől csillogott a szeme, de én azt akartam, hogy a jövőben inkább az örömtől szikrázzanak a barna íriszei.

- Ez számomra sohasem volt kérdés – feleltem mosolyogva. – Rey, őszintén mondom, hogy olyan erős érzéseket táplálok irántad, amik engem is megrémisztenek. Csúnyán viselkedtem veled, ennek ellenére szeretném, ha adnánk magunknak egy új esélyt. Én nem olyan szerelemre vágyom, ami elpusztít, hanem ami éltet, és te is ilyet érdemelsz. Ez nem kérdés, de az igen, adsz-e egy újabb esélyt, hogy én legyek az, akitől ezt megkaphatod? Mert azt is elfogadom, ha csak a barátom akarsz lenni. Én már annak is örülni fogok. – Nem akartam ráerőltetni magam, főleg nem így, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetben volt. Könnyedén kihasználhattam volna a lelki labilitását, de én még véletlenül se szerettem volna semmi ilyesmit.

- Még szép, hiszen másként továbbra is zaklatni fogsz az álmaimban, úgy, hogy nem is tudsz róla – kacagott fel, ezzel oldva kicsit a szomorú hangulatot.

- Hihetetlen, mikre vagyok képes, anélkül, hogy tudnék róla – bazsalyogtam én is, majd gyenge puszit hintettem az ajkára. Ennél többre úgy éreztem, ekkor nem volt szükség. Ezek a percek nem a vad szenvedélyről szóltak, hanem a vallomásokról, és arról a biztonságérzetről, amit ezentúl reméltem, megteremtünk majd egymás számára.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

UI.: Szinte napra pontosan tizenegy évvel azelőtt kaptam meg Tappancsot, hogy eltávozott tőlünk. Ha létezik első látásra szerelem, a miénk az volt. Sohasem tudtam igazán körülírni, de mintha valami elemi kötődés alakult volna ki közöttünk, attól kezdve, hogy találkoztunk. Annyi mindenen mentem keresztül az elmúlt tizenegy évben, annyit változtam, és ő végig ott volt velem ezek a változások alatt. Mindig meghallgatott, akkor is, amikor senkivel sem akartam beszélni, de mégsem egyedül akartam sírni. Ő örök támaszom volt. Élete utolsó napján is, mikor már alig tudott levegőt venni, ott feküdt hűségesen mellettem, és hallgatta a búcsúszavaimat, és csak azután ment el, amikor már nem könyörögtem neki, hogy maradjon, hanem elengedtem. Jobban ragaszkodtam hozzá, mint a legtöbb emberhez, és megígértem neki, hogy soha többet nem fogok úgy szeretni kutyát, ahogy őt szerettem és mindig is szeretni fogom. De nem is tudnék, mert ő volt az, aki mellett felnőttem. Tappancs a közös nevelésünk volt papával, a legfőbb kapocs közöttünk. Csak az vigasztal, hogy most már ismét együtt vannak papával, mert nem bírtak ki másfél évnél többet egymás nélkül. Hiszem, hogy nem a szavaink, hanem inkább a tetteink azok, amik meghatároznak minket, és pont ezért tartom annyira nagy becsben a kutyákat, mert ők a tetteikkel fejezik ki a hűségüket és szeretetüket. Tappancs nem múlt el hűséges lenni hozzám az utolsó napján sem. Kitartott, amíg a nagyszüleim miatt gyászoló szívem beforrt annyira, hogy legyen hely ott az ő elvesztése általi fájdalomnak. Nem lehetek elég hálás, amiért az életem része volt.