Huszonnegyedik fejezet – Kardunk mint mentsvárunk
Az, hogy büszke voltam Rey-re, nem kifejezés. Úgy
éreztem, bármi is lesz ezután, egyikünk sem fog csalódottan hazatérni. Épp
ezért ütött úgy szíven végignézni, ahogy a bátyja – igaz, nem akkora
különbséggel, mint délelőtt –, de ismét veszített, ezzel lecsúszva a dobogóról.
Viszont a vak is látta, hogy Finn nem volt csalódott, és racionálisan tudta
értékelni, milyen zseniális teljesítmény volt top négyben végezni az
Olimpián. Bár a húga sem látta volna ezt másképp! Rey is a lehető legjobban
kezelte a helyzetet, mégis rá volt írva az arcára, megjelent minden egyes
mozdulatában az a kényelmetlen érzés, amit az váltott ki belőle, hogy életükben
először ő volt az, aki előrébb végzett: ő volt a sikeresebb Snoke-gyermek. A tekintetében
ott volt a tiltakozás, hogy ennek nem szabadna így történnie, nem ez a dolgok
rendje. Összetörte a szívemet, hogy így látta saját magát: az örök másodiknak Finn mögött.
Még ha ebben benne is volt az az önzetlen szeretet és támogatás, amit a bátyja
iránt tanúsított, engem ez teljesen a földbe döngölt. Utáltam, hogy a szerelmem
nem tudott a saját sikerének örülni, mert azt beárnyékolta a bátyja két
elvesztett vívása. Tudtam, ha mindennek vége, számtalanszor el kell majd
mondanom neki, hogy ez nem a végjáték volt, hiszen még több Olimpia is várhatott
ránk. Hisz ez még csak az Ifjúsági verseny volt, az „igazi” öttusa ott állt
előttünk. Reméltem, sőt tudtam, hogy azt is képesek leszünk Rose-al
kiegészülve, egymást támogatva végigcsinálni. Annyi minden várt még ránk,
és mindennek a súlya alatt, de közben a könnyedséget adó érzésének eufóriájában
húztam fel ezen a versenyen utoljára a sisakomat, hogy Lando Calrissian és én
újból megvívjuk a meccsünket. Talán pont az előbbiek miatt, eléggé furcsa
atmoszféra alakult ki számomra azokban a sorsdöntő percekben, ami részben
idegen volt, de egyben olyan is, mintha haza érkeztem volna. Eddig mindig
elválasztott az a korábbi élsportoló nagybátyámtól és nagyapámtól, hogy
veretlen voltam, ám ez a szériám ekkor megdőlt. Emiatt ahelyett, hogy szomorú
lettem volna, inkább olyan volt ez a helyzet számomra, mintha egy beavatási
szertartáson vettem volna részt, ahol megtanították nekem, hogyan tudjak örülni
egy vereségnek. Aznap először nem nekem kellett a hátamon cipelni egy győztes
terhét. Ezen a napon én is egyike lettem a legyőzötteknek, és ezt élveztem,
mert ettől még inkább embernek éreztem magamat, valakinek, aki nem volt
tökéletes vívó, csak kiváló.
- Gratulálok – szorítottam meg Lando kezét,
miközben őszinte mosollyal jutalmaztam. – Remek verseny volt!
- A legjobb – jegyezte meg, és
láthatólag még nem fogta fel, hogy ettől a naptól kezdve Olimpiai bajnok lett,
és egy világ szeme fog ettől a perctől kezdve rászegeződni. Igaz, ez alól
teljes mértékileg én sem tudtam kibújni, de a kötelező körök alól nem is
akartam.
- Szép volt, hűséges
tanítványom! – jött oda hozzá Dryden, majd megragadta ő is a kezét, és láttam
rajta a vívódást, hogy meg merje-e mindenki előtt ölelni vagy sem. – Ezzel
helyre állt a bizalmam – folytatta, majd nem törődve a kemény férfi
látszatával, igenis magához húzta, és azt már épphogy csak hallottam, hogy még
hozzá tette: - Bár legbelül jobban hittem benned, mint te saját magadban.
A nagybátyám tévedett, és Dryden maga is, de ekkor végre úgy tűnt, az utóbbi belátta: ő igenis szerette ezt a fiút,
fontos lett számára, és nem csak a teljesítménye, hanem ő maga is. Bár abban
igazat adtam a Luke bácsinak, hogy biztos nem örült annyira Lando győzelmének,
mint az én családom a második helyemnek, viszont nem akartam egy másik
ember szeretetét és büszkeségét lebecsülni, csak azért, mert más
értékrendszerrel bírt, mint ami számomra ismerős volt. Minden edző-tanítvány
párosnak megvolt a maga dinamikája, és ez a nap igazolta, hogy a Dryden-Lando
párosítás igenis kifizetődő volt.
- Ajánlom, hogy egy másodpercig
se szomorkodj nekem, Ben Solo, mert tíz Olimpiai arannyal a nyakadban sem
lehetnék büszkébb rád. Most is, mint mindig, a maximumot nyújtottad, csak
egyszerűen Lando maximumja ma többet ért – mondta hevesen a bácsikám, aki
nemhogy megölelni nem volt rest mindenki előtt, de a könnyzáporát sem akarta
visszatartani.
- Nyugodj meg, nem vagyok
szomorú. Igenis büszke vagyok magunkra – biztosítottam efelől. – Na, de hadd
menjek oda hozzájuk! – mutattam a lelátóra, és perceken belül ott is termettem,
átvágva a biztonsági őrökön, akik most az egyszer egy-egy csúnya tekintettel
sem büntettek, amiért egy lezárt útvonalon rohantam fel a szeretteimhez.
- Itt van a mi bajnokuk! –
kezdte apa, miközben a lelátó ottani ülői szinte egy emberként éljeneztek, ami
mi tagadás, lehengerlő érzés volt.
- Itt, és nem is megyek sehova,
csak zuhanyozni! – vicceltem, és észre se vettem, hogy közben valaki követett.
- Gratulálok, Ben, és neked is
Han a fiadhoz! – nyújtott kezet előbb nekem, majd apámnak Dryden.
- Én is szívből gratulálok
nektek. Mindig is remek vívó volt Lando, de te vezetted őt a csúcsra – vallotta
be édesapám.
Furcsa volt ez a jelenet
számomra: mint amikor ott van előtted egy rejtély éveken át, és miután felfedik
számodra, szégyelled magad, mert te még csak nem is sejtetted a létezését, épp
ezért nem is igazán tudsz vele mit kezdeni. Viszont mindezek ellenére jó volt
látni az enyhülésüket egymás iránt. Igaz, nagyobb jelentőséget tulajdonítottam
volna mindennek, ha korábban is tudtam volna a vitájukról, de talán jobb is
volt ez így: az akkori fiatal énemnek elég volt a családján belüli kibékítés,
ezt pedig végül az én konkrét közbenjárásom nélkül is megoldották, még ha
közvetve mégiscsak kellettem mindehhez, hiszen nélkülem nem találkoztak volna a
vívás világában. Valahogy minden út a víváshoz és a szívek gondjaihoz vezetett,
épp ezért ez a kettő végképp összeforrt számomra. Egy vívónak amúgy is a
szívében rejlett az ereje: én legalább is ezt tapasztaltam, és ezt is akartam
tovább adni a jövőben, bár még ekkor nem sejtettem, hogy egy nap majd a
másik oldalról szurkolhatok a saját tanítványaimnak.
- Micsoda remek küzdelem volt,
Uraim – lépett oda hozzánk egy szüleim korabeli, de ahhoz képest kifejezetten
fiatalos, szép nő. – Nem hittem volna, hogy ilyen mérvadó eseményen lesz
szerencsém egy újabb küzdelmet látni életem két legmeghatározóbb férfija
között. Csak kár, hogy most nem magatok vívtátok meg a küzdelmet, hanem a
fiatalokra hagytátok a piszkos munkát. De még így is meglepő, hogy ezúttal te
győztél Dryden. Remélem, ez végre kicsit helyre hozza a komplexusaidat. Mert
úgy hiszem, az az újságcikk után, hogy még mindig van belőlük bőven. – A
szavaival bemutatkozott számomra, anélkül, hogy ténylegesen kiejtette volna a
nevét.
- Mondanám, hogy jó téged újra
látni, Qi’ra, de akkor hazudnék. Viszont csak szólok, már nem vagyok vevő a
felvágott nyelvedre. Ami volt, elmúlt. A gyerekeket pedig hagyd ki ebből! –
volt parancsoló édesapám hangja.
- Még hogy a gyerekeket! –
kacagott fel manírosan, amitől majd felfordult a gyomrom, és nem értettem,
hogyan volt képes apa egy ilyen nőt szeretni, akárcsak egy percig is. – Én nem
látok itt egy gyereket sem, csak életerős, kiváló férfi sportolókat –
kacsintott rám, amitől még a hideg is kirázott.
- Rájuk se nézz! – ez Dryden
volt, akinek a szeméből harag, sértettség és megvetettség egyszerre
tükröződött.
- Akkor kire nézzek, az én két
kiöregedett csődörömre? Már megbocsájtsatok, fiúk, de veletek kevésbé voltak
bőkezűek az évek, azt kell, hogy mondjam – mérte végig mindkettőjüket alaposan.
- Biztosíthatlak felőle, hogy az
egyedüli nő, akit le akarok nyűgözni, még mindig meg van elégedve velem –
nézett szeretet ittas tekintettel apa a feleségére.
- Mi az hogy! – kontrázott rá
édesanyám.
- Hogy meg ne hatódjak! – tette
keresztbe a kezét Qi’ra.
- Légy szíves, hagyj minket
békén! Éld tovább a pitiáner életedet, még mi járjuk a saját utunkat. Neked
megfelel az az út, amin elindultál, minekünk viszont más értékrendszerünk van: nem
a pénz és a külsőségek azok, amik boldogítanak minket, hanem a családunk. Az,
hogy ennek a fiúnak lehetek az apja, olyan mérhetetlenül boldoggá és büszkévé
tesz, amit a te sivár lelkivilágoddal lehetetlenség lenne felfogni, úgyhogy ne
is fáradj vele, inkább menj el, amíg szépen kérlek. – Apa nem tűrt ellenvetést,
amit reméltem, Qi’ra is érzékkel, aki szerencsére egy grimasz után magunkra
hagyott minket.
- Hogy szerethettem ezt a nőt
akár egy percig is? – ámult saját vakságán Dryden.
- Nyugodj meg, ezt én is
számtalanszor megkérdeztem már magamtól – veregette meg a hátát apa.
- De most már végre elengedem, és
téged sem foglak többé okolni. Nem miattad lett ilyen. Mindig is manipulatív
volt, csak pont azért, mert megvezetett, nem láttam tisztán, hogy nem te tetted
azzá, hanem te voltál az, aki egy ideig még képes voltál jó irányba terelni.
- Akkor szent a béke? – nyújtotta
felé ismét a kezét, amit Dryden egy bólintással megrázott.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha
átöltözöm – mondtam, miután magunkra maradtunk.
- Fiam, sajnálom, hogy ez
rád zúdult így a semmiből – szabadkozott édesapám.
- Már tegnap tudomást
szereztem a dologról, úgyhogy annyira nem ért hideg zuhanyként. A lényeg pedig
amúgy is az, hogy most már kibékültetek. És azt is megértem, miért nem
terheltél ezzel eddig – nyugtattam meg.
- Ben, azt is tudnod
kell, hogy nem voltam arra büszke, aki édesanyád előtt voltam, és aki képes
volt egy ilyen szörnyű nőbe beleszeretni. Amennyire tudtam, magam mögött
hagytam a korábbi életemet, és nem akartam felhánytorgatni a múltamat. De most
már úgy hiszem, ha kíváncsi vagy, kész vagyok rá, hogy meséljek az előttetek
való életemről, beleértve a katonaságot, amiről eddig szintén hallgattam.
- Alig várom, hogy
megejtsük ezt a beszélgetést, apa – hagytam ott ezzel, és tényleg nagyon lelkes
lettem miatta. Apa és a katonaság egy olyan dolog volt, amiről tudtam, de
mégsem beszéltünk róla. Mindig, mikor szóba került, a tekintete más lett:
hidegebb és szomorúbb, és utáltam őt ilyennek látni. Azt hittem, ott történt
valami, ami bántotta a lelkét, de sohasem gondoltam még így bele: hogy az még
azelőtt volt, hogy a Skywalker család része lett, hogy az én édesapámmá vált,
és ezért akarta maga mögött hagyni.
Olyan sok eddig el nem
mondott történet várta még, hogy meghallgassuk őket, és olyanok, amiket még
ezután kellett átélnünk. Annyi üres oldal állt még előttünk, amiket meg kellett
írnunk. Ha előrelapozhattam volna az életünk történetében, se tettem volna meg,
mert nem akartam lelőni a poént, de ekkor, pont ezért, mert nem tudtam, mit
tartogat számomra a holnap, és abban sem lehettem biztos, lesz-e holnapom, elhatároztam,
hogy minden egyes napot úgy élek meg, hogyha az életem történetének utolsó
lapja, akkor ne kelljen szégyenkeznem miatta. Ez a nap közelében sem volt az
utolsóknak, mégis az egyik legfontosabb lett számomra, de ennek ellenére,
amikor átöltözés után kifutottam Rey-hez, hogy megöleljem, nem sejtettem, hogy
egy nap a saját fiúnkat fogom így ölelni, amikor ő lesz második az egyik
jövőben Ifjúsági Olimpián, és elkönyveljük, hogy mi, Skywalkerek örök másodikak
vagyunk, amikor erre a versenyre kerül sor. Abban se mertem volna reménykedni,
hogy miután a nagybátyám és Hux megalapítják az Első Rend vívóiskolát, idővel ránk hagyják Rey-el, és mi azt
átnevezzünk Végső Rendre, és rengeteg
tehetséges vívó fordul majd meg nálunk, akiknek hatással leszünk az életére. A
lányunk pedig pont ezért kisebbségi komplexusban fog szenvedni, mert
kívülállónak fogja érezni magát amiatt, hogy ő állatorvos akar lenni, és életem
legmeghatóbb beszédjét mondom majd a diplomaosztója utáni összejövetelen, arról,
mennyire büszke vagyok rá, amiért követte a saját útját, és ott briliánsan
teljesített. Azt se tudhattam még ezen az Olimpián, hogy egy nap a lányom
kiváló példa lesz arra, hogy sohasem szabad félnünk attól, akik vagyunk, még ha
ez a személy merőben más is, mint a környezetünkben lévők. Talán ezért sem volt
soha baráti körünk Rey-el, mert nem találtuk meg a hangot másokkal, és nem
voltunk hajlandóak feladni magunkat másokért. Amúgy sem volt szükségünk plusz
emberekre, hiszen nagy családunk volt, de ezen családba az én részemről persze
beletartozott a tiszteletbeli húgom, Rose is, akivel végtelenül boldoggá tett
minket, hogy a saját lányaink is mennyire egymásra találtak. Lehet, hogy egy
burokban éltünk a szeretteimmel, de azon belül kiteljesedtünk, és egymást
segítettük, hogy legyőzzük a saját démonjainkat. Amikor a depresszióm újból és
újból felszínre tört, mindig volt kire támaszkodnom, legfőképp a feleségemre,
akinek pedig a furcsa álmaival kellett egy életen át küzdenie. Viszont mindig, mikor
ezen álmokból felébredt, ott voltam mellette, a karjaimban tartottam, és
ugyanúgy féltő kincsként vigyáztam rá, mint amikor megismertem. Hasonlóan
voltunk ott egymásnak állandó útitársként életünk minden szakaszában a
megismerkedésünk után, mint ahogy a régi jó barátunk, a kardunk mint mentsvárunk.
VÉGE
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg így a történet végéhez érve.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése