Huszonharmadik fejezet – Bőven kijutott
Rey:
A bátyám versenyén ülve jobban izgultam, mint a
saját mérkőzésem előtt. Igaz, mint azt Bennek is mondtam, egy biztos vereség előtt tényleg annyi célom volt, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, és
hogy tanulni tudjak a nálam tehetségesebb versenytársamtól. Finn esetében
viszont nem értem volna be ennyivel. Náluk nem is volt a top négyes esetében
egy olyan kiemelkedő személy sem, mint nálunk nőknél, ezért is volt mindkét
elkövetkező mérkőzés kétesélyes. A fogadóirodákat sohasem szoktam figyelni, de
akaratlanul is tudomást szereztem arról, hogy évtizedek óta nem volt ennyire
szoros az állás: például a bátyám és Lando versenyén szinte ugyanannyi ember
fogadott az egyikükre, mint a másikra. A tévécsatornák pedig, akik világszerte
sugározták a mérkőzéseket, rekordnézettségre számítottak az aznapi férfi vívó
top négyes versenyeken, a döntőnél végképp. Ekkor nem tudtam arra
gondolni, hogy megint kellemetlen helyzetbe kerülök, ha ismét a bátyám és Ben
játszanak az aranyéremért, csak az járt a fejemben: ha valaki, hát Finn Snoke
megérdemli legalább az ezüstérmet. Az első percekben úgy tűnt, nem is lesz
ezzel gond, de aztán egyre jobban romlott a védekezése, és nem mert igazi támadásokat indítani – legalább is nem olyanokat, amilyeneket egy Olimpián elvárna az
ember. Talán ez volt a pillanat, amikor sok évnyi folyamatos küzdelem és
kitartás után a bátyám testileg és lelkileg is túlságosan elfáradt és
megrogyott a cél előtt. Ami nem lett volna szégyen, ezzel teljesen tisztában
voltam, és egyáltalán nem a közvélemény megítélése érdekelt, csakis Finn lelkivilága.
Épp ezért minél több pontot szerzett az ellenfele, annál inkább úgy éreztem,
hogy nincs elég oxigén a lelátón, hogy túl világos van a teremben, és túl
hangosak az emberek. Mert nem akartam látni, ahogy a bátyám veszít, és nem
akartam hallani, ahogy a közönség éljenzi a legyőzőjét. Emiatt egy idő után a
kevésnek tűnt oxigén nem volt elég ahhoz, hogy magamnál maradjak, így amikor
leintették a küzdelmet, elveszítettem az eszméletemet.
- Ébredezik – jelentette ki a bátyám, én viszont
nem mertem kinyitni a szememet, mert tudtam, hogy akkor szembe kell néznem a
csúf igazsággal. Amíg álom és ébrenlét között úszkáltam, még eljátszhattam
azzal a gondolattal, hogy mindaz, ami az ájulásomhoz vezetett, nem is történt
meg – a bátyám még a küzdelme előtt állt. – Rey, jól vagy?
- Ezt te kérdezed tőlem? – reagáltam elhaló hangon,
miközben nagy nehezen rávettem magam a szemeim kinyitására. – Finn, úgy
sajnálom.
- Húgi, semmi baj – jelentette ki komoly
őszinteséggel. – Én sem lehetek mindig a legjobb formámban. Egyszerűen fáradt
vagyok. Még összeszedem a maradék erőmet a harmadik helyért folyó küzdelemre,
de igazság szerint akkor sem törik össze a világom, ha ott is veszítek. Így is
büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam. Nem is tudok másra gondolni,
csakhogy végre hazamenjek és aludjak, sziesztázzak, kikapcsolódjak.
- Komolyan beszélsz?
- A legkomolyabban, és ugyanezzel a komolysággal
kérlek, hogy gyere, mert pontosan három perc múlva kezdődik Ben vívása, és nem
hiszem, hogy megbocsájtanád magadnak, ha erről is lemaradnál – húzott fel közben.
- Biztos, megint nem lesz helyünk – jegyeztem meg
elcsüggedten.
- Márpedig elintéztem, hogy most legyen. Úgyhogy,
ha nem akarjuk, hogy az egyik biztonsági őr mérges szemekkel nézzen ránk, akkor
gyere és foglaljuk el a székeinket!
Hála az égnek, a szokásos pár perces csúszás következtében még pont sikerült egy gyors pillantást váltanom Bennel, mielőtt a szerelmem
felhúzta a maszkját. Ebben a pillantásban pedig annyi minden volt, amit
szavakkal talán ki sem tudtunk volna megfelelően fejezni: a sajnálata a bátyám iránt, a büszkesége, amiért kihoztam magamból a legtöbbet pár órával ezelőtt, Rose ötödik helye miatti megnyugvása, a rólunk szóló cikk, az apja múltbeli
kapcsolata végett kialakult zavara és a saját versenye miatti izgalma. Mindez
belesűrítve tíz másodpercnyi szemkontaktusba.
A szívem majd kiugrott a helyéről a következő
percekben. Attól féltem, ha a párom is kikap, akkor ismét elveszítem az
eszméletemet, de ekkor annyira, hogy nem sikerül odavánszorognom a saját záró vívásomra. És mit ne mondjak, Ben ellenfele tett azért, hogy az utolsó
percekig kérdőjeles legyen, ki győz, mert mindig, mikor a szerelmem elhúzott
volna, rögtön sikerült pár találatot szereznie. Ilyen volt egy kiegyenlített,
kiváló küzdelem, amit végül igenis Ben Solo nyert – az én Ben Solom,
gyermekkorom példaképe.
- Jól
választottál, Rey – súgta a fülembe a bátyám, amibe belepirultam, de ez
valószínűleg nem látszott, mert enélkül is túlzottan kimelegedtem az izgalmak
közepette.
- Ezt én tudom a legjobban – feleltem végül.
Bárcsak rögtön oda tudtam volna menni hozzá! Bár ne
kellett volna szaladnom a saját készülődésemet elintézni. Viszont ekkor is,
mint a nemzeti versenyünkön, sikerült valahogy megjelennie az öltözőmben.
- Ne is kérdezd, hogy lehetek itt – lépett be nagy
elánnal. – Na jó, elmondom anélkül is. A nagybátyám és a te apukád ismeri az egyik
őrt. Elvileg nektek is ő segített a lelátón helyet foglalni – hadarta, mire
bólintottam egyet, mert így már minden érthető volt.
- Világos, viszont nem ez a lényeg, hanem az,
milyen zseniális voltál – rohantam hozzá, és vadul elkezdtem csókolgatni, majd szorosan
magamhoz húztam. – Remélem, sikerül a te győzelmedből erőt merítenem.
- Én is remélem, hogy ugyanezt elmondhatom majd pár
perc múlva rólad – mosolygott sokat sejtetően, de mielőtt reagálhattam volna
erre, folytatta. – De persze nem arra gondoltam, hogy meglesz a dobogó, hanem
arra, hogy a saját belső versenyeden győzöl.
- Igaz, ennél nincs fontosabb – szöktek könnyek a
szemembe. – Viszont most tényleg rettegek, mert ezt a lányt van esélyem
legyőzni, és ez megrémiszt, és maga a tudat, hogy jobb helyezést érjek el, mint
a bátyám. Mert félek, hogy Finnek már a harmadik helyre sincs esélye, annyira
kimerült – hadartam, miközben leültem egy padra.
- Tényleg úgy játszott ma, mint aki már alig áll a
lábán, viszont nem gondolod, hogy ha te éremmel térsz haza, az kicsit vigasztalja
majd őt?
- De, Finn pont olyan, akit kárpótolna, viszont
engem nem az ő veresége után – vallottam be.
- Rey, mióta vereség az Olimpián negyediknek lenni?
A tudat, hogy a világon csak három személy van, aki a sportágadon belül, a kategóriádban
jobb nálad?
- Istenem, hogy neked mennyire igazad van! Mi
történt velem, hogy nem így látom a dolgokat? Mármint magam esetében, ha már
egy embert legyőzök egy versenyen, boldog vagyok, de eddig az volt a bevett, hogy
Finn maximum tőled kap ki. Nem vagyok hozzászokva magához a gondolathoz, hogy ő
is legyőzhető. Mert nekem mindig ő volt a legjobb.
- És az is marad, de mi lenne, ha ma te lennél a
családotokban a legjobb. Annyira megérdemled, Rey. – Úgy éreztem, mintha ezt
már egy jó ideje ki akarta volna mondani, csak nem merte, mert nem akarta, hogy
megsértődjek, vagy félreértsem. Viszont ebben a helyzetben semmi ilyesmi nem
történt.
- Most pont erre volt szükségem. Pontosabban pont
rád – öleltem ismét magamhoz, és azt kívántam, bár hosszú órákon át ott
maradhattam volna az ölelésének védőburkában.
- Ilyenkor mindig felszínre tör belőlem mindaz,
amit Amidala mama tanított nekem. Ezt még szerintem nem is mondtam – közben
hagytam, hogy elengedjen –, de a versenyeim előtt kicsiként, amikor teljesen
reményvesztett voltam, mindig ugyanazzal biztatott.
- Mivel? – lettem kíváncsi.
- „A remény olyan, mint a Nap: ha csak akkor hiszel
benne, amikor látod is, nem éled túl az éjszakát.” Mama hangja járt sok
vívásomkor a fejemben, amikor úgy éreztem, elvesztem. Ma is mama szellemével
vívtam, és fogok a döntőben is. De neked is volt egy nagyszülőd, akinek az
emlékére még most is támaszkodhatsz.
- Köszönöm, Ben! – Ennyire futotta tőlem, mert már
hívtak ki, hogy az én vívásom következik. De úgy hiszem, ennyi elég is volt a páromnak, hiszen mindent kimondtunk, amit ekkor ki tudtunk és ki kellett.
- Itt az alkalom, hogy ismét visszataláljak hozzád,
nagyapa! – suttogtam, miután felvettem a maszkomat.
Akkor érte vívtam. Mindig, mikor bekaptam egy-egy
találatot, eszembe jutott valami róla: a mosolya, egy jelmondata, egy közös
szép emlékünk. És ezekbe kapaszkodva mindig fordítottam a helyzeten, mígnem
észre se vettem, miként nőtt és nőtt a pontszámom, hanem már csak arra
eszméltem fel, hogy leintették a küzdelmet, méghozzá az én győzelmemmel. Abban
a pillanatban, ahogy felemelték a győztes karját, eszméltem rá, hogy ez annak a
Rey Snoke-nak a keze, akiről a szülei lemondtak, és aki azon emberek közé
került, akik szerették őt, és mindent megtettek érte, és ami még fontosabb: ők
választották, vagyis ők választottak engem. Először Finn, aki nem volt hajlandó
sehova se menni nélkülem. Majd apa, nagyapa és Poe. De időközben a
Skywalker-Solo családnak is valamelyest a részévé váltam, és abban a szent
percben, mikor őket is megláttam éljenezni a lelátón, biztosra vettem, hogy a hozzájuk
való kötődésem is idővel csak erősebb és erősebb lesz.
Engem a családom választott magának, és én minden
áldott nap – még akkor is, amikor ezt nem realizáltam – hálát adtam értük, és
viszont választottam őket. Ahogy ezen emberek ekkor együttes erővel boldogok
voltak miattam, főként a bátyám, akin látszott, hogy tényleg kárpótolta őt a
sikerem, a bronzérmem a saját szememben arannyá, sőt platinummá nemesedett, és
ezen érzelmek hullámában összeestem, és olyan vad sírógörcsben törtem ki, hogy
– mint azt később megtudtam Poe-tól – a nézők egy része döbbenten és aggódva
hagyta abba a tapsolást. De ezek örömkönnyek voltak, sőt annál is többek:
mintha ekkor lélegeztem volna életében először, azon tudatnak hála, hogy
mindenkit, aki hitt bennem, büszkévé tettem. Ekkor lekerült a vállamról az a
nagy teher, amit régóta cipeltem ott: a megfelelési vágyam, hogyha már voltam
olyan szerencsés, hogy egy árvaház ridegségéből egy szerető családba kerültem, akkor ezt igenis
honoráljam. Ez olyasmi érzés volt, mint amiről Ben mesélt nekem, amikor ő
szabadult meg egy nagy teherről a nemzeti döntő megnyerésekor. Majd amikor apa
mellém ült a földre, és hozzám hasonlóan, nem törődve senkivel és semmivel,
vadul zokogott, tudtam, ez az ember akkor sem lehetett volna fontosabb számomra,
akkor sem érthettük és szerethettük volna egymást jobban, ha a vér szerinti
apukám lett volna. Ekkor jöttem rá, hogy nem egy árva lány voltam, akit örökbe
fogadtak, hanem valaki, akinek idő kellett, hogy az édesapját, az édes
nagyapját és az édestestvérét megtalálja. Mert nem a vér tette a családot
családdá, hanem a szeretet, az odafigyelés és a ragaszkodás, és nekünk, Snoke-éknak
ezekből bőven kijutott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése