Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 21. fejezet

Huszonegyedik fejezet – Dryden Vos

Rey:

Szerencsére valóban telitalálat volt az új pszichológusom is, ahogy azt Jannah előre megjósolta. Végtelenül kedves nő volt, akiből áradt a megértés, de ha kellett, akkor képes volt erélyesebben kifejezni a véleményét, pont annyira bekeményítve, ami még nem volt sértő, de mégis nyomatékosította a mondandóját. Direkt elkérte Jannah feljegyzéseit rólam, hogy ne a nulláról induljunk. Bár egy két fontos dologba azért belekérdezett, de mindezt az első alkalommal letudtuk, utána pedig már rögtön az Olimpia miatti izgalmamat kezelhettük, és ez is kellett ahhoz, hogy végtelen nyugalommal érkezzek meg a helyszínre.
   Sohasem hittem volna, hogy egyfajta éteri meghittség fog uralkodni a lelkemben, amikor életem eddigi legfontosabb versenyére megyek. Sikerült mindennek a jó oldalát látnom: lett egy új anyukám, a testvérem és én is boldog, kialakuló párkapcsolatban voltunk – bár igaz, Poe már régóta az életünk része volt, de természetesen nekik is kellett még némi idő, hogy megszokják, hogy másként tekintsenek egymásra –, és az sem elhanyagolandó tényező, hogy ebben az időszakban realizáltam igazán, mennyit is fejlődtem az elmúlt egy évben mint vívó. Ég és föld volt a jelenlegi technikai tudásom attól, amit előző évben magaménak tudhattam. Nem is igazán arról volt szó, hogy finomodtak a módszereim, hanem arról, hogy képes voltam jobban kontrollálni őket azáltal, hogy a lelkem éppen rendben volt. Persze ott volt az „éppen” szó, hiszen tisztában voltam vele, hogy ez csak egy átmeneti dolog volt: idővel ismét jön egy rosszabb időszak, amikor fel kell szednem magamat a padlóról, viszont akkor és ott életem formájában voltam, és ezt ki is akartam használni.

Mivel itt összesen négy nap alatt lezavarták a kategóriáinkat, így még gyorsabban elteltek a versenyeim, mint a nemzeti válogatón. Egyszer sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy éppen kivel vívtam. Mindig elvonultam előtte, hogy a szigetes rituálémat végigcsináljam, és utána teljes mértékileg magamra fókuszálva forgattam a kardomat. Épp ezért csak akkor ébredtem rá, hogy sorra győztem le azokat, akik emberszámba se nagyon vettek az otthoni versenyen, amikor már a dobogóért való harcra kvalifikáltam magamat. Ezután hosszú órákba tellett, hogy felfogjam mindezt. A felismerés egyszerre volt félelmetes, mámorító és szürreális. Én, Rey Snoke, aki mindig a futottak még kategóriához soroltam magamat, itt álltam egyetlen egy vívásra attól, hogy Olimpiai dobogós legyek. Bár ez csak az Ifjúsági Olimpia volt, de akkor is Olimpia. Mindazonáltal ezt is helyén kellett tudnom kezelni, legalább is elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy az eddigi sikersorozatomat ne törje meg az a nyomás, ami ekkor a vállamra került.

- Rey, bejöhetek? – kopogott be Ben a szállodai szobám ajtaján. 

Tudtam, hogy azért ért ide három órával később, mivel utánam Rose-nak is volt versenye, majd neki is egy – amit én sajnos csak a szállodai szobám tévéjéből tudtam követni –, és a családja is biztosan meg akarta ünnepelni, hogy tovább jutott.  

 – Persze, gyere be! – álltam fel az ágyamról.

- Hát itt van az én zseniális barátnőm – rohant oda hozzám, hogy magához öleljen. – El sem tudom mondani, Rey, mennyire büszke vagyok rád. Lehengerlően szerepelsz. – Szavai súlya és az a tekintet, amivel jutalmazott, mind nyomatékosították bennem azt, hogy valóban remek formában voltam.

- Köszönöm, Ben, és azt is, hogy te már korábban is elhitted, hogy képes vagyok erre. Nem tudom, hogyan láthattad meg bennem mindezt, amikor én éppen az önutálat és az elfojtott gyász tengerében úszkáltam, de végtelenül hálás vagyok neked emiatt, és azért is, mert nem adtál fel, amikor én elfordultam tőled. Annyira boldog vagyok, hogy az életem része lettél. – Nem terveztem semmilyen hasonló vallomást, de olykor egyes mondatok anélkül hagyták el az ajkamat, hogy át tudtam volna őket előtte gondolni. Olykor viszont pont az ilyen elejtett mondataim voltak a legigazabbak: amiken nem merengtem előre, amik úgy törtek felszínre belőlem, ahogy a földtúrásból egy vakond, aki már rég kereste a kiutat, és végre megtalálta azt.

- Én is ugyanúgy hálás vagyok érted, Rey.

- Bocsájts meg, hogy nem voltam ott az előbbi versenyeden, de konkrétan nem engedtek be. Azt mondták, a nézői és a versenyzői lelátó is tele van – szabadkoztam, mert bár nem tehettem róla, de utáltam, amiért nem szurkolhattam neki élőben.

- Sejtettem. Apáék is egy órával előtte ott voltak, hogy mindenképp legyen helyük. Hihetetlen, mennyien kíváncsiak ránk. Mármint tudom én, hogy ennél nagyobb ifjúsági sportverseny nincs a világon, de akkor is felfoghatatlan, hogy az országok szeme rajtunk van.

- Pontosan. De valamiért te mégsem örülsz. Zavar, hogy ennyire a köztudatban vagyunk? – muszáj volt rákérdeznem, mert már ismertem annyira Bent, hogy tudjam, a szomorúság és az öröm éppen harcot vívtak benne.

- Rose kiesett – felelte elhaló hangon, és ekkor láthatólag hagyta, hogy a szomorúság pár perc erejéig győzedelmeskedjen felette.

- Ó! – hirtelen csak ennyit sikerült hallatnom. Nem tudtam mást mondani. Az, hogy Rose kiesett, míg én a top négyben voltam, képtelenségnek hatott.

- A győztes esélyes lányt sorsolták mellé. Bár a többiek, akikkel szembe kell majd néznie, nem olyan erősek, úgyhogy, ha ez most nem töri meg teljesen, akkor van esélye az ötödik helyre.

- Szóval ugyanabba a helyzetbe került, mint én pár hónapja – ismertem fel a saját szituációmat az övében.

- Pontosan. De egy percig se hidd, hogy emiatt kevésbé örülök neked – fogta meg a kezemet, majd gyenge csókot lehelt az ajkamra, ami ezáltal automatikusan mosolyra állt.

- Azért magad miatt is légy boldog és büszke! És persze Finnről se feledkezzünk meg! Mindhárman top négyesek vagyunk az Ifjúsági Olimpián. Azért ez nem semmi, valljuk be!

- Nem bizony.

Ben:

Ezekben a napokban jöttem rá, mit értett Rey azalatt, hogy félt új embereket beengedni az életébe, mert így többen kaptak esélyt arra, hogy összetörjék a szívét. Hiszen majd megszakadt a saját szívem Rose-zért, amikor veszített. Rey-jel ellentétben, ő nem volt olyan jó formában, mint legutóbb. Sajnos ő nem itt és nem ekkor teljesített a legjobban, de mindezek ellenére is helye lett volna a legjobb négyben, csak pechjére a legkiemelkedőbb lánnyal sorsolták egybe. Mikor a végső találat érte, illedelmesen levette a sisakját, kezet fogott a legyőzőjével, majd kirohant a csarnokból. Ismertem már jól: ilyenkor amilyen gyorsan tudott, elmenekült az őt körülvevő emberektől, hogy egyedül sírhassa ki magát. Csak én voltam az, akinek hagyta, hogy vigasztalja, viszont itt sokkal szigorúbban őrizték az öltözőket, mint a kisebb versenyeken, így aztán esélyem se volt a női részlegbe bejutni, helyette hűségesen vártam, amíg kijött onnan.

- Ó, Rose! Akármit is gondolsz most, muszáj, hogy halld tőlem: remekül vívtál, csak a korosztályunk jelenlegi legjobb női vívójával kerültél szembe. Ha valakitől, hát tőle nem szégyen kikapni. És gondolj arra, hogy az ilyen tapasztalatokból lehet a legtöbbet tanulni, neked pedig eddig sem volt gondod a folyamatos fejlődéssel, és biztos, hogy ezután sem lesz. Most viszont nyugodtan sírd ki magad! – öleltem meg, hiszen az ilyen, számára kiszolgáltatott, sebezhető helyzetekben képtelen volt megszólalni.

Amíg az utolsó könnycsepp, ami kikívánkozott belőle, el nem hagyta azt a barna szempárt, Rose némaságra volt ítélve. Ilyenkor mindig szorosabbnak éreztem a barátságunkat, és ténylegesen olyan volt, mintha a saját húgomat biztattam volna, akit ekkor, miután összeszedte magát, felkísértem a szobájába, ahol annyit kért, hadd aludja ki magát. Itt megígérte, hogy másnap tiszta fejjel fog odaállni a top ötért vívott küzdelemre, ezzel valamelyest megnyugtatva engem.

Mindezek után végre odaértem, hogy Rey-t is megnézzem, akire végtelenül büszke voltam. Egy darabig próbáltam előle rejtegetni a Rose miatti fájdalmamat, de a szerelmem átlátott rajtam, amiért szörnyen hálás voltam neki. Tényleg ő volt az a lány, akire szükségem volt, és azok a szavak, amikkel ekkor jutalmazott, biztosítottak arról, hogy ő is hasonlóan vélekedett rólam. Annyira hálás voltam a sorsnak, amiért olyan csodás nők lehettek az életem részei, mint Amidala mama, anya, Rose és Rey. Apa szüleit sajnos sohasem ismerhettem meg, mivel már a születésem előtt meghaltak, de mivel apa állította, hogy ő a személyiségét tekintve szinte egy az egyben az anyukája volt, így úgy éreztem, mintha kicsit azt a mamámat is ismerném általa. Sokszor, mikor a róla készült régi képeket nézegettem, elképzeltem, hogyan kezd el beszélni apa habitusával. Olykor arról fantáziáltam, miként szidott volna le egy-egy rosszaságom miatt, vagy hogyan szeretgetett volna. Azt sohasem tudhattam meg, valóban hasonlóan viselkedett volna velem, vagy sem, de valahol mélyen éreztem, hogy ő és a férje, Amidala mamával együtt néztek ekkor engem a másvilágról, és jobban szurkoltak nekem, mint valaha. Büszkévé akartam tenni az elhunyt rokonaimat, de még inkább az élőket, és persze Rose-t és Rey-t is.

Ilyen gondolatok ragadtak magukkal, amíg mosolyogva vártam a liftre, hogy négy emelettel feljebb menjek, amikor az egyik versenytársam edzője jelent meg, Dryden Vos. Sok versenyen találkoztunk már, és mindig, mikor kettesbe kerültünk, megragadta az alkalmat, hogy odaszúrjon nekem. Ekkor sem volt semmi kedvem a társaságához, de nem akartam, hogy lássa rajtam, milyen feszélyezetté váltam mellette, így halkan, egy fejbiccentés kíséretében köszöntem neki.

- Üdvözletem a hatalmas Ben Solo-nak! – kezdte ironikus hangnemben. – Micsoda szerencse, hogy egy emeleten van a szobánk – jegyezte meg, amikor látta, melyik gombot nyomom meg, miután beszálltunk. – Mi az, meg se szólalsz? – húzta fel az orrát. – Hadd mondjak el valamit neked, Ben.

- Hallgatom! – reagáltam élettelen hangon.

- Amikor először láttalak vívni, azt fedeztem fel benned, amire minden edző vágyik: nyers, zabolátlan erőt. Azon túl pedig valami igazán rendkívülit: a vérvonaladban rejlő lehetőséget – egy új Skywalkert. Sajnos attól tartok, hogy nagyot tévedtem. Feltűnt, hogy a nagybátyád bizonytalansága is ott van benned, ifjú Solo. Tudom, hogy te is ugyanúgy félsz, mint egykor Luke, hogy sosem leszel olyan erős, mint Anakin. Ez pedig fel fog emészteni téged. Bár te jobban kezeled a helyzetet, mint ahogy nagybátyád kezelte egykor, és ahogy látom, közben ő is kibékült az apjával, de attól még nagy a teher rajta és rajtad is, Ben. Egy dolog van, amit nem sikerült elérnie Anakinnak: Olimpiát nyernie. De te pontosan jól tudod, hogy csak a második helyig jutott. – Ekkor kiszálltunk a liftből, átadva a helyet másnak, ő azonban továbbra sem akart békén hagyni. – Eddig azt gondoltam, te lehetsz az, aki ezt a hiányosságot orvosolhatja a családotokban, de most már nem igazán hiszem ezt, sőt az a dobogó sem tűnik olyan biztosnak. Itt, ennyi kiváló vívó között, már te sem tűnsz annyira Istennek, mint odahaza. Lehet, hogy eddig mindig legyőzted a tanítványomat, akárcsak Finn Snoke, de itt nem fogjátok megelőzni. Az elmúlt hónapokban éjt nappallá téve edzett, hogy fölétek kerekedjen, sőt az egész világ fölé. Itt a vége a Skywalkerek meséjének. Bár az igaz, hogy szépítettél a dolgokon, ifjú Solo, a szakmai megítélésetekben és a családotokon belül is. Bevallom, szép beszéd volt, amit a múltkori győzelmed után mondtál. Majdnem meg is könnyeztem.  – Az utolsó mondata után felkacagott, és ezzel magamra hagyott.

Azt hitte, a szavaival fel fog zaklatni, de nagyon jól tudtam, hogy mindezt azért csinálta, amiért a múltban is próbált ezekhez hasonló szónoklatokkal elbizonytalanítani: azt akarta elősegíteni, hogy Lando Calrissian kerüljön végre a dobogó legfelső fokára. Ennél viszont többre volt szükség, hogy berezeljek. Ezzel igazából csak még inkább alátámasztotta azt, amit a sajtó, a családom, Rose és Rey is sulykoltak belém: még itt az Ifjúsági Olimpián is ott volt a nevem a legesélyesebbek között, ami igenis teherrel járt; Dryden Vos pedig ezen terhek egyike volt.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)