2016. október 8., szombat

Oda... - 17. fejezet – A múltban mindenre képes testvérpár



- Már fenn vagy? Még meg se virradt. – kérdeztem Kilitől, aki a szobaajtóm előtt várakozott. Mindig én voltam a korán kellő kettőnk közül, ezért is lepődtem meg.
- Tudom, de tegnap annyit aludtam napközben, hogy már egy jó ideje fenn vagyok. És amúgy is, úgy illő, ha előbb találkozom Dofirral – hívta fel rá a figyelmem.
- Tényleg, kérni is akartalak rá – jutott eszembe. - Csak nagyon ki voltál merülve tegnap, így teljesen elfeledkeztem róla.
- Még jó, hogy magamtól gondoltam rá – jegyezte meg egy kacsintás kíséretében, ezzel is elárulva, hogy kellőképpen kipihente magát.
- Nem baj, ha én még gyorsan reggelizem? – kérdeztem az ebédlő felé mutatva.
- Dehogyis, rám is rám fér egy második reggeli. Hisz ki tudja, mennyire akarsz megdolgoztatni, bátyám.
- Ez nem rajtam múlik, hanem a ránk bízott munka mennyiségétől.
- Előreláthatólag sokká végzünk? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Még oda sem értünk, Kili, és te már jönni is akarsz el? Tipikus! – tettem keresztbe a kezem.
- Nem úgy értettem – mérgelődött, de azért udvariasan kinyitotta előttem az ebédlő ajtaját. – Felség!
- Haha! – tartottam továbbra is keresztbe a kezem.
- Tudom, hogy imádod a humoromat – kacsintott újból.
- Inkább mondjuk úgy, hogy elviselem – helyesbítettem.
- Nekem az is megteszi.

Ez volt a második reggelije, mégis kétszer annyit evett, mint én.
- Most mi van? Miért nézel ilyen furcsán? – kérdezte teli szájjal, de én már szakértője voltam annak, hogy így is megértsem őt.
- Hogy bírsz ennyit enni? De most tényleg, hova raktározod? – mutattam a nagynak egyáltalán nem mondható hasára.
- Azt én se tudom. De már tényleg kezdek kidurranni, csak hát szükségem lesz az energiára – mondta.
- És az eszedbe se jutott, hogy a szúródó, teli hasad fog hátráltatni? – kérdeztem nem épp a legkedvesebb hangleejtéssel.
- Ó!
- Igen, ó!
- Miért vagy ennyivel bölcsebb nálam? – Nem volt a hangjában se gúny, se szomorúság. Úgy kérdezte, mint egy ártatlan kisgyermek, akit színtiszta kíváncsiság vezérel.

Szerettem, amikor felbukkant Kilinek a gyermeki énje, mert ilyenkor mindig elárasztottak a régi emlékek. Most azt láttam magam előtt, amikor életünkben először lovagolhattunk egyedül, persze úgy, hogy ketten ültünk egy lovon, és én vezettem. Kili nagyjából hét éves volt, míg én tizenkettő. Még most is tisztán hallom a fejemben, amit akkor mondott:
- Szabadok vagyunk, Fili! Szabadok! – ordította. – Húhúhúhú!
- Igen, azok.
- Úgy örülök, hogy te vagy a bátyám. Veled bármi lehetséges. Együtt mindenre képesek vagyunk, igaz?
Imádnivaló kiskölyök volt, tele élettel és szeretettel, így nem is válaszolhattam neki mást:
- Hát persze, Kili! Együtt mindenre képesek vagyunk.



- Hahó! Merre jársz? – kérdezte a kezével integetve előttem.
- Ó, bocsánat! Elmerengtem – tértem magamhoz. - És te is bölcs vagy, csak a…
- Magam módján, tudom – fejezte be helyettem.
- Úgy érzem, ezt már mondtam neked – jöttem rá.
- Nem is egyszer, bátyám. De sebaj! – rántott egyet a vállán. – Én kész vagyok, úgyhogy mehetünk.
- És a gyomrod? – féltem, hogy bármelyik percben visszajöhet a reggelije.
- Jól leszek!
Nem győzött meg a szavaival, így továbbra is kitartóan bámultam.
- Tényleg, hidd el!
- De, ha véletlen valamilyen „baleset” történne, te takarítasz fel magad után, ezt most mondom – voltam egyértelmű.
- Rendben. És hidd el, nem lesz semmilyen „baleset”!
Úgy mondta, mintha nem tudtuk volna mindketten, hogy Kili és a hányás nem két külön álló fogalom. Sajnos sokszor túlette magát, és nem egyszer még el is kezdett közvetlen utána edzeni. De szerencsére ennyire felelőtlen már rég volt, épp ezért nem akartam, hogy a múlt megismételje önmagát.

Épp időben érkeztünk, mert Dofir már a műhelye előtt várt a csomagjaival.
- Á, Kili! Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek – nyújtott az öcsémnek kezet.
- Én is, hogy téged – rázott lelkesen kezet vele.
- Köszönöm, hogy elvállaltad a segédkezést Filinek, és persze ezáltal nekem, hisz a bátyád is csak szívességet tesz – mondta, mosolyogva rám tekintve.
- Igazán semmiség – legyintett Kili.
- Nem, nem az. Főleg amiatt, hogy kik is vagytok – Kili összehúzta a szemöldökét, mire Dofir gyorsan folytatta. – Mármint ne érts félre! Sohasem gondoltam, hogy nagyképű, hercegfiúk vagytok, ahogy sokan mások sem, de azért azt sem, hogy pont ti rátok fogom hagyni a műhelyem, ha újból rászánom magam erre az útra.
- Egyébként, megkérdezhetem, milyen útról van szó?
Direkt nem mondtam semmit Kilinek Dofir úti céljáról, úgy éreztem, nincs jogom erről bárkinek is beszélni.
- Fili nem mesélt róla? – furcsállta a barátom.
- Nem.
- Meg se lepődtem – veregette meg a vállamat. – Nem olyan személy, aki mások magánügyeiről pletykálna – mondta elismerően, majd neki is elmesélt mindent a szerelméről.
Nagy megkönnyebbülés volt látnom, hogy ennyire jól kijönnek, mintha már ismerték volna egymást. De lehet, azért, mert mindketten közel álltak hozzám, és én valamilyen kapocs voltam számukra. Általam tudták, hogy a másik is remek személy. Kili többször hangoztatta már, ha én megbízom valakiben, akkor ő is megbízik benne, mert az én megérzéseim sohasem csalnak. Reméltem azt hinni, hogy tényleg igaza van. Se Dofir, se Nárin személyében nem fogtam mellé, ami őt igazolta.

- Azta! – volt ez az első reakciója Kilinek. – Mindenképp menj el! Hátha azóta is rád vár.
- Ööö… - láttam, hogy valami megváltozott tegnap óta. Dofir már nem volt olyan biztos a dolgában.
- Mi a baj? – kérdeztem rá.
- Semmi, csak este óta van ez a rossz előérzetem – próbálta leplezni, de a szeméből kiolvastam a szomorúságot.
- Úgy érzed, hogy már elkéstél? – próbálkoztam.
- Igen, és nem – felelte, amivel még inkább összezavart, és láthatólag az öcsémet is, aki szintén ráncolta a homlokát.
- Lehetne kicsit konkrétabban? – kértem.
- Valamiről elkéstem. Egyszerűen érzem. De közben azt is, hogy el kell mennem, mert ott a helyem. – rázta meg a fejét. - Ennek van bármi értelme?
- Én teljesen megértelek – jelentette ki Kili. – Nekem is szoktak hasonló előérzéseim lenni. Mindenképp bízz az ösztöneidben!
Dofir azonban nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott.
- Mi az? – kérdeztem, mivel nem értettem, mi megmosolyogtató volt abban, amit az öcsém mondott.
- Semmi, csak igazad volt tegnap, Fili. Tényleg hasonlítotok, jó értelemben.
- Ezt dicséretnek veszem – mondta büszkén Kili.
- Annak szántam. Tudod, Fili nagyon sokat segített nekem az elmúlt hetekben, és nemcsak a kovácskodásra értem – jelentette ki komoly arccal. – Szerencsés vagy, amiért ő a testvéred.
Igazán szíven találtak Dofir szavai, főleg, mert a Kili és a Thorin bácsi után ő lett a hozzám legközelebb álló férfi. Már annyiszor hozott zavarba, és úgy sejtettem, ez sem az utolsó alkalom volt.
- Tudom, hálás is vagyok érte – tette a vállamra a kezét a testvérem.
- De úgy látom, Fili sem kevésbé szerencsés. Engem nem téveszt meg a hamis mosolyod és tekinteted, sokban hasonlítasz rá.
Most már Kili is elpirult, hiszen ő sem számított ilyennemű megnyilvánulásra az általa épphogy megismert barátomtól. Ezt észrevéve Dofir azonnal viccesebb hangnemre váltott. Valószínűleg nem így akart elbúcsúzni tőlünk.
- Hé, azért dolgozzatok is, ne csak csajozzatok! – mondta mindkettőnkre mutatva. – Bár Fili barátnője még tudtommal nincs itthon, de nehogy belevidd a bajba – nézett Kilire.
- Én aztán nem fogom – emelte fel védekezésként mindkét kezét.
- Jól van! Akkor indulok, már úgyis javában pirkad. Jó munkát, fiúk! És még egyszer köszönöm a segítséget.
- Nincs mit, jó utat.


- Na, és akkor, mi a helyzet ezzel a lánnyal? – kérdezte Kili miközben mentünk befele.
- Jól alakulnak a dolgok – zártam le ennyivel a dolgot, legalább is egyelőre, mivel előbb el szerettem volna magyarázni neki, mi hol van, és hogy aznap mit is kell megcsinálnunk.
- Azta! – mondta elismerően, miután jobban szétnézett. – Dofir tényleg benne van a szakmában. Úgy látom, nem kevés munkája van most is.
- Pontosabban, ezek most a mi munkáink – helyesbítettem.
- Igaz. Hallgatlak! – állt előttem izgatottan, alig várva, hogy elkezdjek magyarázni neki. – Nagyon jó tanítványod leszek.
- Azt ajánlom is!
- Hé, az íjászatról sem feledkeztem ám meg! Nemrég megígértem neked, hogy megtanítalak íjazni! – hívta fel rá a figyelmem.
- Ó, tényleg! – Ez is kiment a fejemből. Annyi dolog várt, de most először is ezen a napon kellett átrágnunk magunkat, hogy minél közelebb lehessünk a Dáinnal való találkozáshoz.
 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Be kell vallanom már jó ideje köröztem a történeted körül, sőt biztos vagyok benne, hogy olvastam is belőle, mert sok ismerős volt számomra. De ma volt időm leülni és elolvasni. Jó volt néhol könnyesre röhögtem magam egy két szituáción szimplán azzal, hogy elképzeltem a jelenet. Ha lehetséges ez még jobban megszerettem Filit, mert őt alapban is imádtam de te képes voltál fokozni. Kilit akivel hadi lábbon állok szintén meg kedveltem. Érdekes történet az egész hiszen a fiúk „gyerek” koráról semmit sem tudunk sőt lényegében a törpökről sem tudunk sokat. Igazán élmény volt olvasni a történetedet. Köszönöm az élményt és remélem lesz folytatás :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy végigolvastad, és hogy tetszett. Annál nem is kell több számomra, minthogy a fiúkat még inkább megkedvelted. <3
      Természetesen lesz folytatás, amint lesz rá időm, megírom. És igen, az volt a célom, hogy a múltjukkal kiegészítsem a Hobbit történéseit.
      Köszönöm a kommentedet, nagyon jól esett. :)

      Törlés