Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 7. (Bónusz) fejezet

7. (Bónusz) fejezet – Fojtó ölelés

Jackson:

- Jackson, mi a baj? – találtam szembe magamat a párom aggódó tekintetével. – Nem fogunk elkésni, ha emiatt aggódsz, még bőven van időnk. De muszáj lezuhanyoznom előtte, annyit szaladgáltam ma, hogy így nem állíthatok oda.

- Menj nyugodtan, szívem! És nincs semmi baj, csak valamiért gyomoridegem van – feleltem, miközben összekulcsoltam magam előtt a két kezemet.

- Mert te vagy a legempatikusabb személy, akit ismerek, így most is biztos, annyiról van szó, hogy túlságosan beleképzeled magad Yugyeom helyzetébe – jegyezte meg kedvesen, miközben angyali mosolyával jutalmazott, amitől azonnal enyhült az idegességem, és nyugodt boldogság vette át a helyét.

- Ma mondtam már, mennyire szeretlek? – kérdeztem teli vigyorral, miközben közelebb léptem hozzá.

- Hm… – tette az álla elé a kezét, miközben úgy csinált mintha gondolkodott volna. – Nem dereng semmi ilyesmi.

- Akkor itt van az ideje. Imádlak, Park Jinyoung. Mindennap hálát adok a sorsnak, amiért visszarántottál a szakadék széléről, és egy sokkal jobb életet adtál nekem – öleltem szorosan magamhoz, amit naponta akár tízszer is képes voltam elismételni, csakhogy érezzem, ő nem fog elhagyni, ahogy a korábbi szerelmem tette.

- Jackson, ezt nem kell állandóan elismételned – mondta kedvesen, de ő is erősen szorított, hiszen tudta, hogy az ilyen testi kontaktus, a létszükségletem része volt. – Hisz én sokkal többet nyertem veled, mint fordítva.

- Lalalalala! – kezdtem el dúdolni, mint minden egyes alkalommal, amikor azzal a botorsággal jött, hogy ő nem volt elég jó hozzám, mert nem volt olyan nyitott és érzelemmel teli, mint én. Nem akarta megérteni, hogy pont azt szerettem benne, hogy sokkal inkább két lábbon járt a földön, és nem befolyásolta olyan mértékben az érzelemvilága, mint engem. Így volt meg a tökéletes egyensúly közöttünk.

- Jó, nem folytatom. – Éreztem, hogy megrázta a fejét, majd várt még egy kicsit, míg el tudott engedni. Olykor csodáltam, hogy nem sokallt még be attól a ragaszkodástól, amit iránta tanúsítottam.

- Szeretlek – mondtam végül, majd egy rövid csókra az ajkához tapasztottam a sajátomat, és ezek után engedtem zuhanyozni, mert tényleg nem illett volna elkésnünk.

Bár Jinyoung sietett, amennyire tudott, a forgalmi dugóval nem számoltunk, így csak nem sokkal kezdés előtt értünk oda. Azonban, ami ennél is furcsább volt, hogy BamBam sehol sem volt. Folyamatosan néztem a nézőtér bejáratát, amitől direkt nem messze ültünk le, hátha felbukkan, de erre nem került sor. Már épp hívni szerettem volna, amikor elsötétült minden, és elkezdődött a táncvizsga.

- Szerinted hol van? – suttogtam Jinyoung fülébe.

- Fogalmam sincs. De nem fogja megbocsájtani magának, ha lemarad róla – felelte, amivel én is pontosan tisztában voltam.

- Máris ő jön? – lepődtem meg, amikor másodikként Yugyeomot szólították színpadra.

Bár felvételről már mutatta a táncát, de élőben teljesen másként hatott. Nem tehettem róla,  könnyeket csalt a szemembe, hogy az én drága barátom felnőtt. A szólója nem egy táncot tanulgató fiú próbálgatása volt, hanem már egy kiforrott táncművész előadása, emiatt pedig végtelen nagy büszkeség árasztotta el a szívemet, ami azonban a szóló végeztével azonnal össze is tört.

Yugyeom épphogy a tánca végéhez ért, amikor kicsapódott mellettünk az ajtó, és bármilyen félhomály is volt, azonnal felismertem BamBam vékony alkatát, aki annyit mondott, hogy: „Elkéstem.” Ezek után pedig, mint akiből minden erőt és életet kiszívtak, összeesett. Mindig is törékeny volt, de látni, miként csuklott össze, életem addigi második legmegrázóbb élménye volt. 

Mire észbe kaptam, a párom már a telefonján pötyögte a számokat, majd Yugyeom is odaért hozzánk.

- BamBam! – lihegte a szerelme nevét.

- Yugyeom! – léptem azonnal mellé. – Jinyoung hívta a mentőt. Nemsokára itt lesznek. Lélegzik – soroltam gyorsan a legfontosabb dolgokat, hogy amennyire ez lehetséges volt, megnyugodjon.

- BamBam, szerelmem, ébredj fel! – Olyan erősen szorította magához, miközben elkezdett zokogni, hogy féltem, összetöri. – Kérlek szépen! Mindent megtettem. Olyan jól táncoltam, ahogy csak tudtam. Tudom, hogy tudod, mert tényleg velem voltál mindvégig.

- Yugyeom… – guggolt le Jinyoung mellé. – Nem hiszem, hogy fel fog kelni. Szerintem itt sokkal súlyosabb dologról van szó, mint egy szimpla ájulás.

- Nem! Az nem lehet! Nem lehet semmi baja! Ha valakinek eszméletlenül kéne itt feküdnie, az én vagyok, hiszen miattam idegeskedett annyit, miattam rohant ide... Én vagyok mindennek az okozója. Istenem, milyen borzasztó barát voltam! Csak velem foglalkoztunk az elmúlt hetekben. Csak ezzel a fránya vizsgatánccal törődtünk. – Ekkor olyan mélyről jövő zokogás tört fel belőle, amit már én is átéltem egyszer. Ilyenre csak akkor volt képes az ember, amikor a szívének legfontosabb személy élete forgott kockán.

Szerencsére a mentő nagyon hamar kiért, mi pedig biztosítottuk Yugyeomot, hogy kocsival követjük majd őket.

Sohasem láttam még olyan leharcoltnak a barátomat, mint amikor a váróban rátaláltunk. Csak nézett bágyadtan maga elé, mint aki lélekben nem is volt ott, én pedig ezzel is borzasztóan tudtam azonosulni, hisz ezt is tapasztaltam már korábban.

- Hol van, a műtőben? – kérdeztem amint odaértünk hozzá.

- Igen – felelte elhaló hangon.

- És mi a baja?

- Agyvérzést kapott. – Nem tudtam, mi fájt jobban, a szavainak a jelentése, vagy az, milyen monoton és élettelen volt Yugyeom, akinél élettel-telibb személlyel még nem találkoztam. 

Nem is mondtunk ezután semmit, egyszerűen felesleges lett volna. Ilyenkor nem lehetett se jó, se biztató dolgot mondani. Én saját tapasztalatból, Jinyoung pedig a velem való vesződése által tudta jól, hogy olykor a csend volt a legnagyobb segítség. Biztosak voltunk benne, ha Yugyeom szeretett volna mondani valamit, úgyis megszólalt volna.

- Elmegyek kávéért – álltam fel, hogy az automatás sarokhoz siessek, és mire visszaértem, a barátunk Jinyoung vállára dőlve, üveges tekintettel meredt a semmibe.

- Jaj, Yugyeom! – pattantam mellé. – Itt egy kis kávé, kérlek, idd meg! – nyomtam a kezébe ellenvetést nem tűrő hangon.  Majd némi vizet is beletuszkoltam, mert szüksége volt folyadékra és élénkítőre is, hisz úgy került ebbe a helyzetbe, hogy előtte kitáncolta minden meglévő energiáját a színpadon.

- Ön Kunpimook Bhuwakul orvosa? – ugrottunk fel egyszerre.

- Igen, én vagyok. Ön pedig?

- A szerelme – felelte gyorsan.

- Értem. A párja agyvérzést kapott. Nagyon nem akart úgy reagálni az agya a műtétre, ahogy kellett volna. – Miközben próbálta szakszavakkal elmondani, pontosan milyen bajról is volt szó, én megszorítottam Jinyoung kezét, abban bízva, hátha felébredek, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom volt. De a végső döfést az adta mindünk számára, amikor kijelentette az orvos, hogy BamBam kómába került, majd ezen a napon másodjára kellett végignéznem, ahogy a két legjobb barátomból az egyik összeesett előttem.

Azonnal bevitték egy szobába Yugyeomot, az orvos pedig megvizsgálta, és azt mondta, hogy nyugodjunk meg, neki nincs semmi komoly baja, mivel szerencsésen esett, így a fejét sem verte be. Bárcsak ugyanezt elmondhatta volna BamBamről is!

 Ahogy vártuk, hogy felébredjen Yugyeom, az emlékeim hada elárasztotta az elmémet, és úgy remegtem, mint a kocsonya.

- Jackson, nehogy nekem te is elájulj! – ragadta meg a kezeimet Jinyoung, majd erős szorításával enyhített az idegességemen. Ilyesmire csak ő volt képes. – Addig és olyan erősen szoríthatsz, ahogy előtte még soha – tárta szét a karját, én pedig könnyes szemekkel fogtam szaván.

- A tied vagyok, ahogy te is az enyém! – suttogtam, mert ebbe a tudatba kapaszkodtam az elmúlt években. Még a legszörnyűbb napjaimon is átsegített a kapcsolatunk, és biztos voltam benne, hogy ez egy életen át így lesz.

- A tied vagyok, ahogy te is az enyém! – ismételte el, ami annál is sokkal többet jelentett számomra, mint amikor én mondtam ki. Szeretett, és nem hagyta soha, hogy újból öngyilkosságon gondolkodjak.

- Ismét körbevettek…

- Az emlékeid? – kérdezte halkan.

- Igen – feleltem, hisz többet nem is kellett mondanom, pontosan tudta, miről volt szó.

- Ha kell, mindennap megküzdünk a démonjaiddal, és Yugyeomot is segítjük, amíg fel nem épül BamBam – ígérte, én pedig egy mély sóhajtás után hagytam, hogy kiszabaduljon fojtó ölelésemből.

- De velük nem történhet hasonló dolog! – lettem hirtelen ideges, miután végigvettem magamban a legszörnyűbb eshetőségeket. – Ők nem ezt érdemlik.

- Nem fog velük ugyanaz történni! Az amúgy is egy teljesen más helyzet volt, drágám! Kérlek, nyugodj meg! – A hangjából kihallottam, hogy ő is kezdett egyre inkább kétségbeesni.

- Még hogy nyugodjak meg! – mondtam kissé felháborodottan, mert ekkor igenis jogom volt dühösnek lenni az életre.

- Drágám, felkelted! – nézett az ájult Yugyeomra.

- Keljen is fel! Nehogy nekem kövesse BamBamet! Nem bírnám elviselni, ha ő is… Ha ő… - képtelen voltam befejezni a mondatot, mert féltem, hogy elkezdek zokogni, de annak még nem jött el az ideje.

- Nem szabadultok meg ilyen könnyen tőlem – hallottam barátunk hangját.

- Ó, Yugyeom! – sóhajtott egy mélyet Jinyoung, és éreztem, ahogy egyszerre került le egy mázsányi súly mindkettőnk mellkasáról.

- Hol vagyok? – nézett körül.

- Egy kórteremben. Ide fektettek le, míg magadhoz nem térsz. Mi voltunk az őreid, akiknek jelentenie kellett volna, ha valami bajod van – feleltem.

- Erről jut eszembe, szólok az orvosnak, hogy felébredtél – rohant el a párom, aki még egy ilyen helyzetben is képes volt racionálisan gondolkodni, amiért imádtam.

- Bár ne tettem volna!

- Ilyet ne is mondj, érted!? – ütöttem meg a karját. – Összeszeded magad, mert BamBam szülei is végre ideértek, míg aludtál, úgyhogy nem szabad, hogy összeomolj, mert akkor magaddal rántod őket is! Erősnek kell lenned! Mi támogatni fogunk Jinyounggal, de így is minden erődet össze kell szedned, mert ki tudja, mennyi ideig nem lesz magánál – hadartam idegesen, mert nálam is annak idején a kemény szavak sokkal jobban célba értek, mint a babusgatás.

- Rendben – csak ennyit mondott, de számomra ekkor nem is kellett több, mivel a tekintetében láttam, hogy komolyan gondolta.

Miután BamBam és Yugyeom szülei is megérkeztek, Jinyoung és én úgy éreztük, hogy nekünk már nem volt helyünk ott, így hazafelé vettük az irányt.

- Köszönöm, hogy itt voltatok velem – ölelt meg mindkettőnket Yugyeom. - Amúgy ti hívtátok BamBam szüleit, igaz?

- Jinyoung volt, hisz tudod, hogy ő mindig mindenre gondol – feleltem büszkén, amiért egy ilyen gondoskodó férfi volt a szerelmem.

- Akkor neked duplán köszönök mindent – szorította meg a kezét.

- Kérlek, semmit ne köszönj! Ez a minimum, amit tehettem. Hívj, ha bármi van! És kérlek, próbálj meg aludni! BamBam altatói talán segítenek, ha más nem. – Majd, ahogy korábban én, Yugyeom is kapott az erős öleléséből, amivel láthatólag őt is sikerült valamelyest feltöltenie. – Légy olyan erős, amilyennek mi és BamBam megismertünk!

- Az leszek! – ígérte nekünk.

- Már előre remegsz – bújt be a takaró alá Jinyoung. – Jackson, már egy hét is eltelt, amióta BamBam kómába került… Tényleg semmit nem javult az állapotod? – Éreztem a hangjából, hogy próbálta visszatartani az érzéseit, de attól még tudtam, hogy félt, megint eljutok odáig, hogy önkezűen akarjak véget vetni az életemnek. De ez egyáltalán nem volt opció, amíg ő mellettem volt. Ettől függetlenül azonban nem akartam neki hazudni. Az őszinteség olyan fontos alapja volt a kapcsolatunknak, amit nem terveztem semmi pénzért sem eldobni.

- Sajnos nem akarnak elmúlni ezek a fránya rémálmok, de hisz te is tudod – sóhajtottam, hisz állandóan felkeltettem a rúgkapálásommal és fészkelődésemmel.

- Igen, de nap közben, hogy vagy?

- Nem jól, és ezért nagyon mérges vagyok magamra. Nem hagyhatok ki még egy hetet az egyetemen. Már nincs képem jegyzetet kérni az évfolyamtársaimtól.

- Jackson, először is, fújd ki szépen, lassan a levegőt! – kérte nyugodtan.

- Fúúúú – tettem kérése szerint, és mint mindig, ez ekkor is segített.

- Ha kell, akkor nyugodtan hagy ki még egy hetet! Akár én is itthon maradok veled – ajánlotta fel.

- Nem kell, így is több órádat kihagytad, csakhogy kevesebbet legyek egyedül. Nem akarom, hogy neked is bajod legyen mindebből. Meg amúgy is, biztosan jót fog tenni, ha emberek között vagyok – hadartam, még ha a valóságban semmi kedvem nem volt hozzá.

- Jackson, tudom, hogy legbelül azt akarod, hogy egy hetet itthon legyünk kettesben, bezárkózva, hogy érezd, én nem hagylak el. De közben mégis bűntudatod lenne, hogy magad mellett tartasz, úgyhogy alkut ajánlok. – Erre felültem, mert kíváncsivá tett.

- Mi lenne, ha holnap egész nap itthon lennénk, csak BamBamhez mennénk be a kórházba. Azt csinálunk, amit csak akarsz, hátha ez annyira fel tudna tölteni, hogy utána legalább egy-két órára be tudj menni a fősulira.

- Mint mindig, most is sikerült egy remek köztes utat találnod – mosolyogtam rá. – Még szép, hogy benne vagyok. Egy napra csak az enyém vagy.

- De hát mindig csak a tiéd vagyok – rázta a fejét.

- Ez mondjuk igaz. Most már aludhatunk? – próbáltam pozitívan állni az éjszakához, hátha ezek után nem lesz rémálmom.

- Persze. A nyugtatódat bevetted? – kérdezte aggódva.

- Be – feleltem, hisz a világért sem feledkeztem volna meg róla. Így is minden éjjel szenvedtem, hát még gyógyszer nélkül mi lett volna?

- Akkor aludjunk! Már majd leragad a szemem – mondta bágyadtan, miközben leoltotta a lámpát, és odabújt közel hozzám, hátulról átölelve. Mindig ilyen pozícióban aludtunk el, amikor nehéz időszakom volt, a táncvizsga óta pedig minden éjjel az ölelésében tudtam csak álomra hajtani a fejemet, még ha nem is szép álmok vették birtokba a tudatalattimat, ahogy ezen az estén sem.

- Jaebum! – nyitottam ajtót a szerelmemnek, aki láthatólag alig volt magánál. – Jaj, ne! Már megint bebogyóztad magadat? – kérdeztem egyszerre dühösen és ijedten, a gyomrom pedig azonnal görcsbe rándult, mint minden alkalommal, amikor így jelent meg.

- Csak egy kicsit – nevette el magát szánalmasan, majd belépett. – Amúgy van még pár pirulám, nem kérsz egyet?

- Hányszor mondjam még el, hogy én nem élek ilyen szerekkel? És a jövőben sem akarok ezen változtatni.

- Pedig nem ártana. Egyre unalmasabb és zárkózottabb vagy, Jackson. Nem is értem, miért vagyok még veled? – nézett rám megvetve, pedig nem én voltam szánni való.

- Már én sem értem régóta, miért is vagyok veled – motyogtam az orrom alatt, de láthatólag így is meghallotta. – Talán azért, mert még mindig látom benned azt a visszafogott, vidám, segítőkész fiút, akibe anno beleszerettem. Aki inkább járt el velem mozizni és kávézózni, mint az újdonsült haverjaival drogozni.

- Szomorú vagy – alig tudott beszélni, de ezt a két szót mégis tisztán ejtette ki, ennyi még az ő tudatáig is könnyen eljutott. – Ráadásul miattam.

- Bingó! – Közben mindketten leültünk a kanapénkra. – Még szerencséd, hogy a szüleim nincsenek itthon. Anyának így is egyre gyanúsabb vagy. A múltkor látta, ahogy fél kábán haza kolbászolsz. Jaebum, ha így folytatod, nem csak engem fogsz elveszíteni, hanem saját magadat is! Bár lehet, hogy az már meg is történt, csak én hitegetem magam azzal, hogy legbelül még ott van az a fiú, akit mindezek után is szeretek.

- Már nem is emlékszem arra a Jaebumra – mondta, majd oldalra dőlve lefeküdt a kanapéra, és igen hamar el is aludt. Én hoztam neki egy takarót, hogy ne fázzon, és egy székből figyeltem, ahogy aludt. – Bárcsak elhagynál, Jackson! – motyogott álmában. – Nem érdemellek meg. Sohasem érdemeltelek meg. Már az életet sem érdemlem meg.

Szörnyű volt ezeket hallanom, de attól még nem hittem volna, hogy valóban meg akar halni. Pont, hogy azért nyúlt drogokhoz, mert állította, hogy tizenhét évesen kellett élnie. Hisz mikor, ha nem ekkor? Csakhogy nekem ő volt az életem, nem pedig a drogok. Bárhogy könyörögtem neki, hogy ilyesmihez még véletlenül se folyamodjon, azért is be akarta nekem bizonyítani, hogy ő kemény fiú volt, egy-két alkalom miatt még nem lesz függő. De ebből az egy-két alkalomból három hónap lett, és a végére már alig volt olyan nap, hogy tiszta lett volna.

A szülei sohasem törődtek vele, csak megkapta a havi zsebpénzét, ami nagyjából a tízszerese lehetett az enyémnek, mivel piszkosul gazdagok voltak, és annyit kértek tőle cserébe, hogy ne bukjon meg egy tantárgyból sem. Jaebum nagyon sokáig próbálta elnyerni az elismerésüket, évfolyam első volt, mellette pedig mindenféle matek és tesi versenyeket nyert. De mindez hiába, a szüleit egyáltalán nem hatotta meg. Ők a családra úgy tekintettek, mint egy intézményrendszerre. Kellett egy gyerek, hogy meglegyen az egyik alapfeltétel, akit jólétben tartottak, mindent megadtak neki, és nem is vártak el cserébe sokat. Mivel a szeretet számukra sokkalta kisebb rendű dolog volt, mint Jaebum szívében, így meg sem fordult a fejükben, hogy mindvégig a legfontosabb létszükségletet tagadták meg a fiúktól.

Én voltam az első, aki igazán szerette őt, hisz a nagyszüleit évente csak egyszer látta, mivel nagyon messze laktak, ahogy a családjának a többi tagja is. Én viszont túl kevés voltam számára. Ezekkel a szerekkel próbálta kitölteni azt az űrt, amit a szülői nemtörődömsége okozott a szívében. Csakhogy mire rájött, hogy ezzel csak rontott mindenen, már képtelen volt leállni. Én elvittem egy pszichológushoz, de nem akart neki megnyílni. Beírattam egy klubba, ahol hasonló problémákkal küszködő személyek találkozgattak, de egyszer sem ment el. Már ott tartottam, hogy a szüleihez fordulok, vagy a sajátjaimhoz, viszont kijelentette, ha szülők is képbe kerülnek, soha többet nem áll velem szóba. Olyan passzív agresszivitás halmozódott fel benne az édesanyja és az édesapja iránt, hogy egy idő után az én szüleimet is kerülte, amennyire csak tudta.

- Elaludtam? – kérdezte három órával később.

- Igen.

- A szüleid nem értek haza? – nézett körül ijedten.

- Még nem, de bármelyik percben megjöhetnek – feleltem mérgesen.

- Akkor már itt sem vagyok – pattant fel, de vissza is esett ugyanazzal a lendülettel.

- Hát persze! Ez a megoldás, mi? Elrohanni, mielőtt bármi következménye lenne a cselekedeteidnek. Csakhogy tudd, Jaebum, vagy összeszeded magad sürgősen, vagy mindent kitálalok a szüleidnek, és nem érdekel, hogy többé nem állsz szóba velem. És tudod, miért? Mert nem is kell, mivel már ott tartasz, hogy látni sem bírlak – egyre hangosabban és intenzívebben beszéltem, mivel fortyogtam a dühtől és a fájdalomtól.

- Mennyi időt kapok, hogy valamelyest rendbe kapjam magamat? – nézett rám szomorúan, de ekkor ezzel sem tudott meghatni.

- Egy hetet.

- Rendben. Igyekszem, Jackson! Mindent megteszek, ami tőlem telik. Ha viszont nem tudok kimászni a gödörből, végérvényesen elveszítelek, ugye, jól értem a szavaidat? – ráncolta a homlokát, miközben óvatosan ismét felállt.

- Igen, jól – nem néztem a szemébe, inkább csak a kanapét bámultam.

- Szeretlek, Jackson! – szólt vissza az ajtóban állva. – Jobban szeretlek, mint bárkit a világon, de attól még félek, hogy ez nem lesz elég, hogy még te sem leszel nekem elég, hogy helyre jöjjek.

- Sajnálom, de én magamon kívül mást nem adhatok – mondtam, miközben legördült két könnycsepp az arcomon.

- Nem is vártam, hisz így is sokkal több mindent kaptam tőled, mint amit megérdemeltem. – Ez volt az utolsó mondat, amit nekem címzett, mivel rá kerek egy hétre túladagolta magát.

- Gyere vissza! – ordítottam, miközben felültem az ágyamban, Jinyoungot is magammal rántva.

- Öhm… – kellett neki pár másodperc, hogy felfogja, ismét Jaebumról álmodtam. – Most épp mit láttál?

- Az utolsó napomat vele – feleltem, miközben próbáltam a légzésem lelassítani, mielőtt kiugrott volna a szívem.

- SSShhhh! Nincs semmi baj! – húzott vissza. – Már itt vagyok én veled! Ő pedig hiszem, hogy egy jobb helyen van.

- Jinyoung, nem akarom, hogy Yugyeom is elveszítse a szerelmét. Ő nem élheti ezt át! És BamBam nem Jaebum, ő olyan életvidám fiú, aki előtt ott a jövő. BamBamnek élnie kell, méghozzá Yugyeom oldalán! Nem halhat meg! – ütöttem egyet az ágyba, és éreztem, ahogy a magához szorosan húzó szerelmem pulzusa felgyorsult. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni! – pusziltam meg a homlokát.

- Nem ijesztettél meg, csak… Én sem bírnám elviselni, ha BamBammel valami történne.

- Nem lehet ilyen szörnyű az élet! Ő már tényleg nem halhat meg.

Jinyoung:

Már legalább fél órája ültem a hálószobánkban lévő fotelben, és figyeltem, hogyan aludt Jackson, miközben potyogtak a könnyeim. Csak ilyenkor sírhattam, hisz ő nem láthatta, hogy én is gyenge voltam olykor. Amikor összeesett mellettünk BamBam, rögtön a telefonomért nyúltam, és azon a napon jó párszor a kezembe vettem az irányítást. Fontos helyzetekben az érzelmeimnek sohasem hagytam, hogy eluralkodjanak felettem. Mindig az volt az első, hogy úgy segítsek, ahogy csak tudok. Legbelül viszont én is megtörtem a történtek hatására. BamBam, Yugyeom és Jackson miatt is fájt a szívem. A párommal olyan szépen felépítettük a közös életünket, nem csinálhatta ezt a sors, hogy a legjobb barátainkat is tönkretette. Ez már annyira nem volt fair, hogy legszívesebben az egész világ számára kiordibáltam volna magamból, hogy most már legyen elég, mi már nem bírunk több fájdalmat elviselni.

Ekkor hirtelen engem ragadtak el a múltam emlékképei, méghozzá a Jacksonnal kapcsolatosak.

 

Nem egy középiskolába jártunk, a buszon ismerkedtünk meg, mivel összesen egy utcával lakott csak arrébb tőlem, így gyakran utaztunk együtt. Mindig kedvesen egymásra mosolyogtunk, hogy ennyivel is szebb napja legyen a másiknak, olykor-olykor pedig beszélgettünk is kicsit általános dolgokról. Jackson azonban egyszer csak eltűnt, amit én meglepően rosszul viseltem. Addig nem is tudtam megnyugodni, amíg ki nem derítettem, hogy meghalt a párja. 
   Én épp ebben az időszakban kezdtem a saját szexualitásommal tisztába kerülni, és pont Jackson volt az első srác, aki igazán megmozgatott bennem valamit. Ezért nem tudtam tétlenül ülni. Írtam neki egy levelet, amiben névtelenül arra kértem, hogy induljon kincsvadászatra. Mindennap elrejtettem neki egy-egy kis üzenetet a környék különböző pontjain. Ezek biztató szövegek voltak, hogy ne adja fel. Bár próbáltam óvatosan, tisztes távolságból szemlélni, azonban egy idő után kiszúrt, és közölte, hogy ne próbáljam megmenteni, mert ő menthetetlen volt. Az a megtört tekintett, és élettelen hang S.O.S.-ért kiáltottak Jackson helyett is. Éreztem, hogy nem csak szimpla depresszióról volt szó, hanem, hogy ez a fiú öngyilkosságon gondolkodott. Ezért másnap egyáltalán nem mentem iskolába, életemben először ellógtam, mert meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem tett kárt magában. A megérzéseim sajnos helyesek voltak, Jackson begyógyszerezve magát, állt éppen az úttest közepén, amikor ráleltem.

- Hagyj békén! – ütögetett kábán. – Azt sem tudod, ki vagyok, és mit veszítettem! Semmit sem tudsz rólam! Nincs jogod megakadályozni, hogy feladjam az életemet!

- Lehet, hogy nincs jogom hozzá, de attól még megteszem.

- Tudod, miért nincs? Mert nem neked kell együtt élned ezzel a szörnyű teherrel. Én nem fogok tudni újra szeretni, talán már élni sem – zokogott, majd elájult a karjaimban.

Azonnal hívtam a mentőt, a kórházban pedig kimosták a gyomrát, és közölték, hogy semmi komolyabb baja nem lesz. Hiszen ők nem láttak a szívébe, én viszont megláttam azt az érzékeny fiút, akit összetörtek. Már akkor tudtam, hogy vállalni szeretném a feladatot, hogy ha kell, akkor egyesével rakom össze a szívének a darabkákat, hogy újra tudjon szeretni.

Jackson az elején nem értette, hogyan jöttem rá, hogy öngyilkos akart lenni. Olyan hihetetlennek találta, hogy valaki észrevette őt, és anélkül, hogy jobban ismerte volna, meg akarta menteni. Én viszont megígértem neki, hogy azok után, hogy megmentettem, nem akarom elengedni a kezét, és segítek neki talpra állni.

Jackson bármilyen megtört is volt akkoriban, csak úgy folytak belőle a szavak. Már két hét után úgy éreztem, mintha világéletemben ismertem volna. De ő is nagyon érdeklődő volt az irányomba, viszont félt igazán megszeretni.

- Jinyoung, bocsájts meg! – nézett rám könnyes szemekkel, egy hónappal azután, hogy megmentettem.

- De hát miért? Jackson, ugye nem megint bántani akartad magad? – ijedtem meg.

- Nem… Viszont akaratom ellenére lehet, olyat tettem, ami miatt elveszítelek. – Tőle szokatlan módon kerülte a tekintetemet, ami megrémisztett.

- Könyörgöm, mondd már, hogy mit tettél! – lettem egyre idegesebb.

- Beléd szerettem – rázta a fejét. – Pedig tudtam, hogy nem szabad. Nem bírom elviselni, ha téged is el kell, hogy veszítselek. Jinyoung, hogyan parancsoljak a szívemnek? Kérlek, taníts meg rá!

- Miért kellene parancsolnod neki? Egek, Jackson! Nem félhetsz valakit megszeretni, mert az első fiú, aki fontos volt számodra, túladagolta magát – adtam a tudtára, főleg, mert nem lepett meg a dolog. Már egy ideje kiszúrtam, hogy másként nézett rám, de meg akartam várni, hogy magától ismerje be. Semmit sem szerettem volna rákényszeríteni.

- De… Ez azt jelenti, hogy… mi… Hogy te és én? – olyannyira lesápadt, hogy féltem, összeesik nekem, ezért megragadtam a kezét.

- Jackson, nem azért mentettelek meg, hogy ha eljön az ideje, akkor eldobjalak, mint egy játékszert. Én valószínűleg annyira szeretlek, hogy az már büntetendő. Te butus, ha nem vetted volna észre, te lettél időközben a mindenem. Sérelmeztem is volna, ha te nem szeretsz belém – nevettem el magamat, ami az ő hangulatát is kicsit oldotta, de láthatólag még mindig nem tudott felocsúdni a sokkhatásból.

- Tényleg? – csillant meg a fényben a könnyes szeme.

- Tényleg. – Majd közelebb hajolva hozzá, ajkára tapasztottam a sajátomat, és ugyan óvatosan, de falni kezdtem azt. Annyira meghitt volt az egész. Itt nem a szenvedély dominált, hanem a szívünk mélyéből feltörő elfojtott érzések.

- Én a tied vagyok, és te az enyém – suttogta Jackson, miután megölelt.

- Én a tied vagyok, és a te az enyém – ismételtem el.

- Ugye sohasem fogsz elengedni? – kérdezte, miközben szorosan húzott magához.

- Bizony sohasem. Mi már egymáshoz tartozunk.

- Nem tudom, mit tettem, amiért ezt érdemlem, de úgy érzem, hogy te egy angyal vagy, akit fentről küldtek nekem, hogy megmentsen – hallottam, hogy ismét pityeregni kezd.

- Én viszont téged látlak egy angyalnak, akinek letörték a szárnyát, de hagytad, hogy én segítsek visszanöveszteni azt – feleltem, majd kezeim közé vettem a gyönyörű arcát, és letörölgettem a könnycseppeket róla.

- Min gondolkodsz? – kérdezte Jackson, miután felébredt.

- Csak azon, hogy a világ legboldogabb emberévé tettél azáltal, hogy hagytad, hogy megmentselek – feleltem őszintén.

- Jaj, te! – már ki is pattant, hogy az ölembe üljön. – Máris érdemes volt felkelnem, ha ilyen szép szavakkal ébresztesz. Na, de tűzök zuhanyozni!

- Istenkém, hogy miért kell neked reggel és este is tusolnod? – ráztam meg a fejemet, mivel sohasem értettem meg ezt a mániáját.

- Tudod jól, hogy nem bírom elviselni, ha egy kicsit is piszkosnak érzem magamat.

- De attól még nem értem. Na, de menj, én addig csinálok valamit reggelire! – álltam fel, így őt is talpra kényszerítve.

- Rendben.

Mire visszaért, már a sütőben voltak a melegszendvicsek, amiknek az illatától összefutott a nyál a szánkba. Szerencsére hamar megsültek, így nem kellett sokat várakoznunk. Közben pedig Jackson kétszer is hívta Yugyeomot, de hiába, mire evés után ismét próbálkozott, és végre sikeresen.

- Nagyon remélem, hogy nem az ágyadban fekszel melankólia közepette, mert ha igen, akkor, ha kell, betörök hozzátok, csakhogy kirángassalak onnan – hadarta idegesen a párom, de valószínűleg nem tetszett neki a válasz, amit kapott. - Oké, indulok! – Majd láthatólag, mintha meggyőzőbben érvelt volna Yugyeom, ezért eresztett az arcizma. - Kérek fényképes bizonyítékot arról, hogy eszel, és a táncpróbáról is! – adta ki a parancsot. - Nem viccelek, Yugyeom! Igenis lefotózod és elküldöd, ahogy reggelizel, majd a próbateremből is kérek fotókat. – Egyre durvább hangnemre váltott, én pedig éreztem, hogy el kellett vennem tőle a telefonját. - Na, azért!

- Add ide! – nyújtottam felé a kezemet.

- Hé, hívd fel a saját telefonodról! – fordult el tőlem.

- Most komolyan nem adod ide? – kezdtem én is ideges lenni.

- Fiúk, ne most intézzétek el a kis párkapcsolati perpatvarotokat! – hallottam a barátunk hangját a vonal túlsó végéből.

- Bocsánat, Yugyeom. De végre ideadta – szabadkoztam, mikor megkaparintottam a telefont. – Sajnálom, amiért erőszakoskodik, de nagyon aggódik értetek, és mivel BamBamért nem tehet semmit, így csak te maradtál neki, akivel törődhet.

- Ó, Jackson! Ez annyira rávall.

- Igen, ő már csak ilyen. Úgyhogy elküldenéd neki a fotókat, kérlek? Hátha kicsit megnyugodna – muszáj volt erre kérnem, mert éreztem, hogy ha Jackson nem látja a két szemével, hogy kikelt az ágyból, tényleg odaront hozzá.

- Persze, küldöm őket – felelte, amitől megkönnyebbültem.

- Mi meglátogatjuk nemsokára BamBamet, úgyhogy miatta se aggódj! Te ráérsz délután menni – nyugtattam meg, hisz már tegnap elhatároztuk, hogy bemegyünk hozzá.

- Igyekszem azért – zárta le a témát, majd letettük a kagylót.

- Szívem, tudom, hogy aggódsz érte, de legközelebb azért lehetnél egy kicsit visszafogottabb vele – ráncoltam a szemöldökömet Jacksonra.

- Tudod, hogy képes vagyok elragadtatni magamat. De szerintem Yugyeomnál pont, hogy szükséges olykor némi szigor. A baleset óta árnyéka sem önmagának. Ne tagadd, hogy te nem vetted észre!

- Hát persze, hogy észrevettem, és persze, hogy én is rettegek – gyorsan elfordultam tőle, mert könnyek szöktek a szemembe, de most sem akartam, hogy meglássa őket. – Minden rendben lesz – tettem hozzá, miközben kifelé bámultam az ablakon. – Mindennek rendben kell lennie.

- Legyen igazad! – éreztem, ahogy hátulról magához ölelt.

A kapcsolatunk elején nagyon félt, amiért állandóan testi kontaktusra volt szüksége, de biztosítottam afelől, hogy ez engem nem zavart. Bár tény és való, hogy nem ölelgettem szívesen akárkit, de Jackson volt az életem legfőbb értelme, és évek múltán is borzasztóan jól estek ezek az érintései, főleg, ha ölelésről volt szó. Valamint ott volt az állandó kényszerérzetem is, hogy vigyáznom kellett rá.

    - Istenem! – hallottam, hogy elnevette magát.

- Mi az? – kérdeztem.

- Annyiszor jut eszembe, hogy a külsőnk alapján valószínűleg engem tartanak az emberek a dominánsabb félnek, pedig ez nagyon nincs így.

- Hé, hányszor kértelek, hogy ilyesmit ne mondj! – fordultam felé óvatosan, hogy közben ne kelljen elengednie. – Miért kell minden homoszexuális párkapcsolatban lennie egy domináns félnek? – Ez a kérdés borzasztóan ki tudott akasztani. – Mi teljesen egyenjogú felek vagyunk minden téren. Senki sem dominál a másik felett.

- Végül is, az ágyban is cserélgetjük a pozíciókat – nevette el magát, és olyan jó volt látni, hogy vidám volt, így nem tudtam neki ellenállni, és egy forró csókkal jutalmaztam.

Majd megkaptuk Yugyeomtól is a képeket, először, ahogy reggelizett, utána a próbateremből, így kissé nyugodtabban indultunk BamBamhez a kórházba.

- Ó, szia! Yugyeom elfelejtett szólni, hogy BamBam nincs egyedül – lepődtem meg, amikor a kórterembe belépve a thai barátunk mellett egy negyvenes éveiben járó nő feküdt, valamint egy korunkbeli fiú olvasott nagy bőszen.

- Sziasztok! Csak tegnap került ebbe a szobába anya. Egyébként Jungkook vagyok – állt fel a bőrfotelből kezet nyújtani nekünk, amivel máris szimpatikussá vált.

- Én Jinyoung – mosolyogtam rá.

- Én Jackson vagyok – mutatkozott be neki a szerelmem is.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

- Mi is, Jungkook – mondtam, majd megfogva Jackson kezét, közelebb mentünk BamBamhez. – Hihetetlen!

- Micsoda? – kérdezte halkan, hogy ne zavarjuk az ismét olvasó fiút.

- Még mindig nehéz felfogni, hogy nemcsak alszik – sóhajtottam egy mélyet. – Egyszerre szörnyű, de közben mégis megnyugtató, hogy külsőleg semmilyen változást nem mutat.

- Igen, tényleg az. Jaj, BamBam! – fogta meg az alkarját Jackie. – Kérlek, ébredj fel! Nem hagyhatod itt Yugyeomot! És nem mellesleg, amikor Jinyoung és ő összevesznek, én kevés lennék egyedül a szétválasztásukhoz. BamBam, apró barátom, neked még élned kell!

- Bár fura úgy beszélni neked, hogy nem tudjuk, hallod-e – kezdtem bele –, de Jacskon jól mondta, neked még élned kell. És élni is fogsz, igaz? – közben a párom átkarolt, és ezzel tudtán kívül segített, hogy ne kezdjek el zokogni. A szeretetteljes tekintete pedig még inkább feltöltött erővel, így bőszen elkezdtük mesélni BamBamnek az életünk apró-cseprő történéseit, reménykedve abban, hogy ennek legalább a töredéke eljutott az agyáig. Persze azt a részt kihagytuk, hogy Jackson mennyire kikészült idegileg, már csak azért is, mivel se Yugyeom, se BamBam nem tudtak Jaebumról.

- Ó, igen, mi egy pár vagyunk Jinyounggal – jegyezte meg Jackson hirtelen, a könyve fölül kikukucskáló Jungkooknak. – Remélem, ezzel nincs bajod.

- Nem, dehogyis! Sőt, hasonló cipőben járok.

- Ó, tényleg? – lepte meg Jacksont a válaszával, ahogy engem is. – Akkor ez lesz itt a „meleg szoba” – fogta poénosra a dolgot, mire vállon ütöttem.

- Jackon, kérlek, ne csinálj viccet ebből! – forgattam a szemem, mert nagyon nem éreztem helyénvalónak a dolgot. – A kórházzal ne viccelődjünk, rendben?

- Rendben. Tényleg nem volt helyes – látta be, majd ismét a fiú felé fordult. – Még mindig nem fogtam fel, mi történt BamBammel.

- Kell még egy kis idő – mondta Jungkook.

- Megkérdezhetem, a te édesanyád mióta fekszik itt? – néztem rá félénken, mert semmiképp sem akartam indiszkrét lenni.

- Egy éve – felelte, majd számomra meglepő módon, még ha nem is olyan részletesen, de elmesélte, mi történt az anyukájával, anélkül, hogy erre rákérdeztünk volna.

- Úristen, ez szörnyű! Hogy tudsz ilyen erős maradni egy év után is? – tátotta el a száját a párom.

- Mert anya az utolsó személy a Földön, akit feladnék – felelte, anélkül, hogy akár egy másodpercet is gondolkodott volna a válaszán.

- Ezt megértem – mosolyodtam el haloványan.

- Kérdezhetek én is valamit? –  nézett ránk kíváncsian.

- Persze – feleltük egyszerre, ami nálunk megszokott dolog volt, hisz nagy volt az összhang közöttünk.

-  BamBammel mi történt? – szíven talált a kérdés, és hirtelen ledermedtem.

- Ezt inkább majd Yugyeom mesélje el neked! Ez nem a mi feladatunk – mentett ki minket Jackie, majd az órájára nézett. – Már ennyi az idő? Drágám, mennünk kell.

- Egek, tényleg! – kerekedett ki a szemem, amint a faliórára pillantva realizáltam, hogy már fél órája ott voltunk.

Még gyorsan elbúcsúztunk BamBamtől és Jungkooktól, majd berohantunk az egyetemre, ahol le kellett adnom egy fontos esszémet. Bár nem értettem, hogy a digitális világban ez a professzorom miért ragaszkodott még mindig a személyes bevitelhez, de mivel imádtam az óráit, ennyit nyugodt szívvel elnéztem neki.

- Na és, akkor most már az enyém vagy végre kötelezettségek nélkül? – állt előttem az előszobánkban, keresztbe tett kézzel Jackson, amitől majd megzabáltam. Hihetetlenül aranyos tudott lenni.

- Hm… Lehet, hogy el kéne még ugranom egy-két helyre – tettem az államhoz a kezemet, mint, aki nagyban gondolkodott éppen.

- Azt már nem! – húzott a hálószobánkba. - Már így is oda a nap fele, nem mész te sehova sem! – Majd a csókjával belém fojtott minden szót, én pedig azok után, hogy a baleset óta a nemi életünk szüneteltetve volt, ekkor a világért sem tudtam volna leállítani, de mi tagadás, nem is akartam. Valamint azzal is tisztában voltam, hogy aznap át kellett adnom neki az irányítást.

 

Ettől a naptól fogva Jackson teljesen kicserélődött, ismét az a vidám fiú volt, akivé akkor vált, mikor egy pár lettünk. Csak egyszer volt egy kilengése, amikor arra értem haza, hogy Yugyeom épp azt panaszolta el neki, hogy Jungkook belé szeretet, és hogy ő milyen szörnyű ember volt, amiért mindezt hagyta. A barátom, akivel anno állandóan civakodtam, ekkor kétségbeesve várta, hogy jól megszidjam a felelőtlen viselkedése miatt, de egyszerűen képtelen voltam rá. Yugyeom össze volt zavarodva, és folyamatosan ott lappangott körülötte a félelem sötét árnya is, hogy elveszítheti BamBamet. Bele se mertem gondolni, milyen is lesz, ha esetleg ez a szörnyű tragédia valósággá növi ki magát. Azonban bármennyire nem vágytam arra, hogy választ kapjak minderre, igen hamar láthattam a saját szememmel.

Másnap megkért minket Yugyeom, hogy mindenképp menjünk be BamBamhez, mert ő nem bírt találkozni Jungkookkal. Mi persze megígértük neki ezt, de már odafele is volt egyfajta rossz előérzetem, mint ami Jacksont fogta el a táncvizsga napján.

- Sziasztok! – köszönt nekünk a kisírt szemű Jungkook, én pedig még inkább rosszat sejtettem.

- Hát te meg miért ülsz idekint? – kérdezte Jackie. – Ráadásul nem festesz valami jól. Csak nem összevesztettek Yugyeommal? – volt ez az első gondolata.

- Nem erről van szó. – Majd elmesélte nekünk, miként hitte azt, hogy az édesanyját élesztették újra, mígnem eltolták mellette BamBamet, így rögtön felhívta Yugyeomot, aki épp a párja mellett volt.

- Nem, ez már nem lehet igaz! – akadt ki Jackson, és csak le-fel kezdett járkálni. Tudtam, hogy muszáj volt kicsit kiadnia a gőzt, így nem zavartam, helyette felhívtam előbb BamBam, majd Yugyeom szüleit.

- Yugyeom! – szinte felkiáltott Jackson, amikor a váróba lépett a barátunk, majd odasietve hozzájuk, csoportos ölelésbe invitáltam őket, amire mindhármunknak hatalmas nagy szükségünk volt.

- Hogy van? – kérdezte félénken Jungkook. Sütött róla, mennyire aggódott Yugyeomért és BamBamért is egyaránt. Már az első találkozásunkkor megéreztem, mekkora szíve volt, amikor elmesélte az édesanyja történetét, és azt, milyen lelkiismeretesen járt be hozzá a kórházba. Ekkor is ezt bizonyította.

- Biztos vagyok benne, hogy hallotta, amiket mondtam neki. A pulzusa mindig megugrott, amikor számára nem tetsző dolgokról beszéltem. Ez nem lehet véletlen. Tudom, hogy hallott engem – felelte Yugyeom.

- Biztos, így volt. De, hogy néz ki? – érdeklődtem, mert nemrég még úgy festett, mint aki csak jóízűen aludt.

- Nem jól – rázta meg a fejét, majd a könnyei utat törtek maguknak. Összeszorult a szívem a látványától, hisz a baleset előtt sohasem láttam még csak pityeregni sem.

- Egek ura! Ez annyira nem fair! – tört ki mindez a páromból, én pedig pontosan tudtam, milyen érzések és gondolatok ejtették ismét rabul. – Miért az ilyen remek emberek szenvednek, mint BamBam? Nem mehet el! Hol van? Melyik szobában? – Mire észbe kaptam, már félúton volt az intenzív osztály felé. – Ha tényleg hallja, amit mondunk neki, megyek és beszélek a fejével, hogy nehogy itt merjen minket hagyni!

- Nem mész te sehova! – fogtam le, mielőtt meggondolatlanul cselekedett volna. – Az intenzív osztályon nem rohangálhatsz csak úgy. Yugyeomot is biztos nem véletlenül küldték ki ilyen hamar.

- Igaza van, Jackson – hallottam Yugyeom fájdalmas hangját.

- De akkor is... Valamit tennem kell! – Remegő kezeivel magához húzott, én pedig ismételten hagytam, hadd öleljen, ameddig szüksége volt rá.

Aznap Yugyeom nálunk töltötte az éjszakát. Nem bírt a tulajdon szobájában meglenni, mert ott minden BamBamre emlékeztette. De a másnapi ábrázatából kiindulva, úgy sejtettem, itt sem aludt sokat.

- Beviszünk hozzá – mondtam neki, hisz egyikünket sem érdekelte jelen pillanatban Jacksonnal, éppen milyen órákat hagytunk ki az egyetemen emiatt. A két legjobb barátunknál semmi sem volt fontosabb számunkra.

Miután megérkeztünk, BamBam orvosa beszélni akart Yugyeommal, az én gyomrom pedig a korábbinál is nagyobb görcsbe rándult, már szinte úgy éreztem, mintha egy óriási tégla nyomta volna össze a belső szerveimet, úgy rettegtem attól, vajon mit akart neki mondani.

- Szerinted… – nézett rám félve Jackson, és anélkül, hogy befejezte volna, pontosan tudtam, mire gondolt.

- Az nem lehet… – kezdtek el potyogni a szememből a könnyek, amitől a párom megijedt.

Sohasem sírtam előtte, pedig olykor nekem is ki kellett ily módon engednem a feszültséget, viszont mindig magányomban tettem azt. Egy stabil, sziklaszilárd férfinak akartam tűnni a szemében, aki megvédte őt az élet minden gondjától és bajától. De már nem bírtam tovább, ez a szörnyű helyzet az én szívemnek is túl sok volt. Pedig az igazi megpróbáltatásra csak fél órával később került sor, amikor is azzal jött ki az orvos, hogy Yugyeom ismételten eszméletét vesztette, mivel BamBam meghalt, és már defibrillátorral sem tudták újraéleszteni.

- Nem – suttogtam, miközben erőteljesen ráztam a fejemet.

- Sajnálom, fiatalember, de a barátjuk most már tényleg elment – tette a vállamra a kezét az orvos, és az érintése helyén, mintha tőrt szúrt volna a testembe, ami elért a szívemig is, amit teljesen felnyársalt.

- Nem – ismételtem meg, majd otthagyva csapot-papot, kirohantam a kórház épületéből.

Nem értem olyan messze, amikor a lábaim feladták a szolgálatot, és összerogytak alattam. Pedig menekülni szerettem volna ettől az épülettől, ahogy attól a ténytől is, hogy Kunpimook Bhuwakul, a világ egyik legkülönlegesebb személye, percekkel ezelőtt feladta a harcot, és itt hagyott minket.

Sohasem ordítottam, amit édesapám nem egyszer meg is jegyzett, hogy néha ijesztő volt, milyen nyugodt és kimért voltam már kicsiként is. Minden gyerek hangosan sírt, kiáltott, míg én, még ha sírtam is, halkan, másoktól elvonulva tettem azt. Ekkor viszont, mintha az életem összes belém rekedt hangja utat tört volna magának. Olyan halálsikoly szakadt ki belőlem, amiben ott volt minden fájdalmam Jackson, Yugyeom és BamBam miatt. Hirtelen úgy éreztem, mintha én magam már nem is álltam volna másból, csak kínból. Ennyire még sohasem értettem azt, amit Jackson érzett Jaebum elvesztésekor. Már azt is jobban át tudtam érezni, hogy miért akart öngyilkos lenni. Egy ilyen szenvedéssel teli élet számomra sem kellett. Ebben a percben arra vágytam, hogy senki se mentsen meg.

 A szerelmem azonban leguggolva a földre, hátulról átkarolt, és olyan szorosan húzott magához, amitől úgy éreztem, talán volt még az a szerelem, amiért érdemes volt élni ebben a világban. Talán Yugyeom is szerethetett még újra, ahogy Jackson is képes volt továbblépni velem. De BamBam halálával kapcsolatosan semmilyen ellenpólust nem tudtam felhozni: egy fiatal, remek fiú csak úgy elment közölünk. Miért kapott ilyen csodás személyiséget, ha nem élhetett szinte semmit? Miért pont ő?

Azonban voltak olyan kérdések, melyekre sohasem kaphattunk választ, szimplán elfogadhattuk a tényt, hogy az élet igazságtalan volt.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)