Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – Bőven kijutott

 

Rey:

 A bátyám versenyén ülve jobban izgultam, mint a saját mérkőzésem előtt. Igaz, mint azt Bennek is mondtam, egy biztos vereség előtt tényleg annyi célom volt, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, és hogy tanulni tudjak a nálam tehetségesebb versenytársamtól. Finn esetében viszont nem értem volna be ennyivel. Náluk nem is volt a top négyes esetében egy olyan kiemelkedő személy sem, mint nálunk nőknél, ezért is volt mindkét elkövetkező asszó kétesélyes. A fogadóirodákat sohasem szoktam figyelni, de akaratlanul is tudomást szereztem arról, hogy évtizedek óta nem volt ennyire szoros az állás: például a bátyám és Lando versenyén szinte ugyanannyi ember fogadott az egyikre, mint a másikra. A tévécsatornák pedig, akik világszerte sugározták a mérkőzéseket, rekordnézettségre számítottak az aznapi férfi vívó top négyes versenyeken, a döntőnél végképp. Ekkor nem tudtam arra gondolni, hogy megint kellemetlen helyzetbe kerülök, ha ismét a bátyám és Ben játszanak az aranyéremért, csak az járt a fejemben: ha valaki, hát Finn Snoke megérdemli legalább az ezüstérmet. Az első percekben úgy tűnt, nem is lesz ezzel gond, de aztán egyre jobban romlott a védekezése, és nem mert igazi támadásokat indítani – legalább is nem olyanokat, amilyeneket egy Olimpián elvárna az ember. Talán ez volt az a pillanat, amikor sok évnyi folyamatos küzdelem és kitartás után a bátyám testileg és lelkileg is túlságosan elfáradt és megrogyott a cél előtt. Ami nem lett volna szégyen, ezzel teljesen tisztában voltam, és egyáltalán nem a közvélemény megítélése érdekelt, csakis Finn lelkivilága. Épp ezért minél több pontot szerzett az ellenfele, annál inkább úgy éreztem, hogy nincs elég oxigén a lelátón, hogy túl világos van a teremben, és túl hangosak az emberek. Mert nem akartam látni, ahogy a bátyám veszít, és nem akartam hallani, ahogy a közönség éljenzi a legyőzőjét. Emiatt egy idő után a kevésnek tűnt oxigén nem volt elég ahhoz, hogy magamnál maradjak, így amikor leintették a küzdelmet, elveszítettem az eszméletemet.
   - Ébredezik – jelentette ki a bátyám, én viszont nem mertem kinyitni a szememet, mert tudtam, hogy akkor szembe kell néznem a csúf igazsággal. Amíg álom és ébrenlét között úszkáltam, még eljátszhattam azzal a gondolattal, hogy mindaz, ami az ájulásomhoz vezetett, nem is történt meg – a bátyám még a küzdelme előtt állt. – Rey, jól vagy?
   - Ezt te kérdezed tőlem? – reagáltam elhaló hangon, miközben nagy nehezen rávettem magam a szemeim kinyitására. – Finn, úgy sajnálom.
   - Húgi, semmi baj – jelentette ki komoly őszinteséggel. – Én sem lehetek mindig a legjobb formámban. Egyszerűen fáradt vagyok. Még összeszedem a maradék erőmet a harmadik helyért folyó küzdelemre, de igazság szerint akkor sem törik össze a világom, ha ott is veszítek. Így is büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam. Nem is tudok másra gondolni, csakhogy végre hazamenjek, aludjak, sziesztázzak és kikapcsolódjak.
    - Komolyan beszélsz?
    - A legkomolyabban, és ugyanezzel a komolysággal kérlek, hogy gyere, mert pontosan három perc múlva kezdődik Ben vívása, és nem hiszem, hogy megbocsájtanád magadnak, ha erről is lemaradnál – húzott fel közben.
    - Biztos, megint nem lesz helyünk – jegyeztem meg elcsüggedten.
   - Márpedig elintéztem, hogy most legyen. Úgyhogy, ha nem akarjuk, hogy az egyik biztonsági őr mérges szemekkel nézzen ránk, akkor gyere és foglaljuk el a székeinket!
   Hála az égnek, a szokásos pár perces csúszás következtében még pont sikerült egy gyors pillantást váltanom Bennel, mielőtt a szerelmem felhúzta a maszkját. Ebben a pillantásban pedig annyi minden volt, amit szavakkal talán ki sem tudtunk volna megfelelően fejezni: a sajnálata a bátyám iránt, a büszkesége, amiért kihoztam magamból a legtöbbet pár órával ezelőtt, Rose ötödik helye miatti megnyugvása, a rólunk szóló cikk, az apja múltbeli kapcsolata végett kialakult zavara és a saját versenye miatti izgalma. Mindez belesűrítve tíz másodpercnyi szemkontaktusba.

A szívem majd kiugrott a helyéről a következő percekben. Attól féltem, ha a párom is kikap, akkor ismét elveszítem az eszméletemet, de ekkor annyira, hogy nem sikerül odavánszorognom a saját záró vívásomra. És mit ne mondjak, Ben ellenfele tett azért, hogy az utolsó percekig kérdőjeles legyen, ki győz, mert mindig, mikor a szerelmem elhúzott volna, rögtön sikerült pár találatot szereznie. Ilyen volt egy kiegyenlített, kiváló küzdelem, amit végül igenis Ben Solo nyert – az én Ben Solom, gyermekkorom példaképe.
   -  Jól választottál, Rey – súgta a fülembe a bátyám, amibe belepirultam, de ez valószínűleg nem látszott, mert enélkül is túlzottan kimelegedtem az izgalmak közepette.
   - Ezt én tudom a legjobban – feleltem végül.
   Bárcsak rögtön oda tudtam volna menni hozzá! Bár ne kellett volna szaladnom a saját készülődésemet elintézni. Ám ekkor is, mint a nemzeti versenyünkön, sikerült valahogy megjelennie az öltözőmben.
   - Ne is kérdezd, hogy lehetek itt! – lépett be nagy elánnal. – Na jó, elmondom anélkül is. A nagybátyám és a te apukád ismeri az egyik őrt. Elvileg nektek is ő segített a lelátón helyet foglalni – hadarta, mire bólintottam egyet, mert így már minden érthető volt.
   - Világos, viszont nem ez a lényeg, hanem az, milyen zseniális voltál – rohantam hozzá, és vadul elkezdtem csókolgatni, majd szorosan magamhoz húztam. – Remélem, sikerül a te győzelmedből erőt merítenem.
   - Én is remélem, hogy ugyanezt elmondhatom majd pár perc múlva rólad – mosolygott sokat sejtetően, de mielőtt reagálhattam volna, folytatta. – Persze nem arra gondoltam, hogy meglesz a dobogó, hanem arra, hogy a saját belső versenyeden győzöl.
   - Igaz, ennél nincs fontosabb – szöktek könnyek a szemembe. – Viszont most tényleg rettegek, mert ezt a lányt van esélyem legyőzni, ami megrémiszt, és annak az esélye, hogy jobb helyezést érjek el, mint a bátyám. Félek, hogy Finnek már a harmadik helyre sincs esélye, annyira kimerült – hadartam, miközben leültem egy padra.
   - Tényleg úgy vívott ma, mint aki már alig áll a lábán, viszont nem gondolod, hogy ha te éremmel térsz haza, az valamelyest vigasztalja majd őt?
   - De, Finn pont olyan, akit mindezt kárpótolna, viszont engem nem az ő veresége után – vallottam be.
   - Rey, mióta vereség az Ifjúsági Olimpián negyediknek lenni? A tudat, hogy a világon csak három tizenéves személy van, aki a sportágadon belül, a kategóriádban jobb nálad?
   - Istenem, hogy neked mennyire igazad van! Mi történt velem, hogy nem így látom a dolgokat? Mármint magam esetében, ha már egy embert legyőzök egy versenyen, boldog vagyok, de eddig az volt a bevett, hogy Finn maximum tőled kap ki. Nem vagyok hozzászokva magához a gondolathoz, hogy ő is legyőzhető. Mert nekem mindig ő volt a legjobb.
   - És az is marad, de mi lenne, ha ma te lennél a családotokban a legjobb? Annyira megérdemelnéd, Rey. – Úgy éreztem, mintha ezt már egy jó ideje ki akarta volna mondani, csak nem merte, mert nem akarta, hogy megsértődjek, vagy félreértsem. Ebben a helyzetben viszont semmi ilyesmi nem történt.
   - Most pont erre volt szükségem... Pont rád – öleltem ismét magamhoz, és azt kívántam, bár hosszú órákon át ott maradhattam volna az ölelésének védőburkában.

 - Ilyenkor mindig felszínre tör belőlem mindaz, amit Amidala mama tanított nekem. Ezt még szerintem nem is mondtam – közben hagytam, hogy elengedjen –, de a versenyeim előtt kicsiként, amikor teljesen reményvesztett voltam, mindig ugyanazzal biztatott.
    - Mivel? – lettem kíváncsi.
   - „A remény olyan, mint a Nap: ha csak akkor hiszel benne, amikor látod is, nem éled túl az éjszakát.” Mama hangja járt sok vívásom alatt a fejemben, amikor úgy éreztem, elvesztem. Ma is mama szellemével vívtam, és fogok a döntőben is. De neked is volt egy nagyszülőd, akinek az emlékére még most is támaszkodhatsz.
   - Köszönöm, Ben! – Ennyire futotta tőlem, mert már hívtak ki, hogy az én asszóm következik. Bár hiszem, ennyi elég is volt a páromnak, hiszen mindent kimondtunk, amit ekkor ki tudtunk és ki kellett.
   - Itt az alkalom, hogy ismét visszataláljak hozzád, nagyapa! – suttogtam, miután felvettem a maszkomat.
   Akkor érte vívtam. Mindig, mikor bekaptam egy-egy találatot, eszembe jutott valami róla: a mosolya, egy jelmondata, egy közös szép emlékünk. És ezekbe kapaszkodva mindig fordítottam a helyzeten, mígnem észre se vettem, miként nőtt és nőtt a pontszámom, hanem már csak arra eszméltem fel, hogy leintették a küzdelmet, méghozzá az én győzelmemmel. Abban a pillanatban, ahogy felemelték a győztes karját, eszméltem rá, hogy ez annak a Rey Snoke-nak a keze, akiről a szülei lemondtak, és aki azon emberek közé került, akik szerették őt, és mindent megtettek érte, és ami még fontosabb: ők választották, vagyis ők választottak engem. Először Finn, aki nem volt hajlandó sehova se menni nélkülem. Majd apa, nagyapa és Poe. Időközben pedig a Skywalker-Solo családnak is valamelyest a részévé váltam, és abban a szent percben, mikor őket is megláttam éljenezni a lelátón, biztosra vettem, hogy a hozzájuk való kötődésem is idővel egyre erősebb lesz.
   Engem a családom választott magának, és én minden áldott nap – még akkor is, amikor ezt nem realizáltam – hálát adtam értük, és viszont választottam őket. Ahogy ezen emberek ekkor együttes erővel boldogok voltak miattam, főként a bátyám, akin látszott, hogy tényleg kárpótolta őt a sikerem, a bronzérmem a saját szememben arannyá, sőt platinummá nemesedett, és ezen érzelmek hullámában összeestem, és olyan vad sírógörcsben törtem ki, hogy – mint azt később megtudtam Poe-tól – a nézők egy része döbbenten és aggódva hagyta abba a tapsolást. De ezek örömkönnyek voltak, sőt annál is többek: mintha ekkor lélegeztem volna életében először, azon tudatnak hála, hogy mindenkit, aki hitt bennem, büszkévé tettem. Ekkor lekerült a vállamról az a nagy teher, amit régóta cipeltem: a megfelelési vágyam, hogyha már voltam olyan szerencsés, hogy egy árvaház ridegségéből egy szerető családba kerültem, akkor ezt igenis honoráljam. Ez ahhoz hasonló érzés volt, mint amiről Ben mesélt nekem, amikor ő szabadult meg egy nagy teherről a nemzeti döntő megnyerésekor. Majd ahogy apa mellém ült a földre, és hozzám hasonlóan, nem törődve senkivel és semmivel, vadul zokogott, tudtam, ez az ember akkor sem lehetett volna fontosabb számomra, akkor sem érthettük és szerethettük volna egymást jobban, ha a vér szerinti apukám lett volna. Ekkor jöttem rá, hogy nem egy árva lány voltam, akit örökbe fogadtak, hanem valaki, akinek idő kellett, hogy az édesapját, az édes nagyapját és az édestestvérét megtalálja. Mert nem a vér tette a családot családdá, hanem a szeretet, az odafigyelés és a ragaszkodás, és nekünk, Snoke-éknak ezekből bőven kijutott.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 22. fejezet

Huszonkettedik fejezet – Qi’ra

Ben:

Elérkezett a Ifjúsági Olimpia utolsó napja a vívók számára, én pedig álltam elébe ezen napnak és annak a két ellenfélnek, akivel szembe kellett néznem. Egy dologban reménykedtem saját magammal kapcsolatosan: hogy ekkor nem sorsolnak ismét egymásmellé minket Finnel. Mindkettőnknek megvoltak egymáson kívül is az ellenfelei, és most igenis teljes szívemből akartam drukkolni neki is, hogy dobogóra kerüljön, nem mellesleg Rey lelkiismerete is tisztább lett volna, ha nem kell újból kettős érzelmek áradatát magára véve végignéznie egy Solo-Snoke párviadalt. Ha már Rose és Rey esetében voltunk olyan szerencsések, hogy ekkor ne kerüljenek egymás mellé, reméltem, ismét jó lapokat osztanak nekünk.

- Úgy látszik, ez a verseny sokkal inkább szól a családunk magánéletének kiteregetéséről a sajtó számára, mintsem a versenyzők tényleges teljesítményéről, ami egy bizonyos szempontból nagyon is kiábrándító. Viszont már megszoktam, és nem is veszem magamra, remélem, te sem fogod – nyomta a nagybátyám a kezembe egy híres pletykamagazin aznapi számát, aminek a címlapján én és Rey voltunk, ahogy éppen Finnek szurkoltunk a lelátóról, méghozzá a következő szalagcímmel: Az egykori rivális edzők rokonai is egymásra találtak.

- Én büszke vagyok arra, hogy egy ilyen kiváló lány párja lehetek, úgyhogy felőlem annyit csámcsognak rólunk, amennyit akarnak – rántottam egyet a vállamon.

- Viszont nem árt, ha a cikkbe is beleolvasol! – hívta fel rá a figyelmemet a nagybátyám.

- Rendben. – Pár perc elég volt, hogy a kétoldalas cikket végigfussam, amiben felvázolták röviden a családi múltunkat, majd azt, hogy egy bennfentestől tudják, hogy az apám egy nagy csábító, aki nem fél mások párját elszeretni, így könnyen lehet, hogy én is lecsaptam Rey-t valaki kezéről.

- Az az utálatos Dryden! – kapta fel a vizet a bácsikám. – Fogadjunk, téged is megkeresett a minap, hogy jöhessen a tőle megszokott érzelmi manipulációjával, mert én megkaptam a szokásos adagot tőle, de ez már egy hozzá hasonló gerinctelen féregtől is sok.

- Igen, odajött, de nem járt sikerrel a felidegesítésemben, viszont nem értelek: ő volt az, aki ezt mondta apáról? – Teljesen elveszítettem a fonalat, azt se tudtam, hogy ismerik egymást.

- Biztos vagyok benne. Sohasem mondták el neked, de volt egy nő még édesanyád előtt, aki előbb apád barátnője volt, majd Dryden mellett kötött ki, amíg apád bevonult katonának, és mikor ismét egymás mellé sodorta őket Hannal az élet, újból belehabarodtak a másikba – legalább is úgy tűnt egy darabig. Nem apád szerette vissza Qi’ra-t, hanem Qi’ra volt a fondorlatos. Persze erről Han többet tudna mesélni neked. Egy a lényeg: amíg apád megtalálta a nagy szerelmét Leia-ban, addig Vos tudtommal egy életre lemondott a női nemről, és azóta csak alkalmi prostituáltakkal elégíti ki az igényeit, mert nem mer újból szerelembe esni.

- Egek! – Ennyit hallattam, mert sokkoltak ezek az új információk. Még hogy apa és Dryden Vos egy nőért küzdjenek! Ez annyira szürreális volt, hogy kellett pár nap, hogy megemésszem.

- Úgy sejtem, ti is láttátok, milyen izgalmas dolgokat írt a sajtó – lépett mellénk az emlegetett férfi, majd engedély nélkül le is ült hozzánk, de ekkor először örültem neki, mert reménykedtem benne, hogy ő kitisztíthatja azt a ködös képet, ami ekkor kialakult az elmémben.

- Igen, Dryden, és el kell, hogy szomorítsalak, Ben és Rey büszkék a kapcsolatukra. Az pedig egyenesen szánalmas, hogy még mindig nem tetted túl magad Qi’ra-n. Miért nem tudsz örülni a jó dolgoknak? Miért a rosszra kell fókuszálnod? Ráadásul ez egy lerágott csont. Nézd meg Han-t: boldog családapa. Ő nem hagyta, hogy egy manipulatív nő tönkretegye egy életre. – Miközben Luke bácsi próbálta felnyitni a kollégája szemét, Vos tekintete egyre szúrósabb lett, mígnem azt hittem, hogy felrobban a méregtől.

- Hogy van képed ilyet kérdezni tőlem? Nem világos: miatta lett Qi’ra ilyen?! Az én gyönyörűséges angyalom előtte maga volt a tünemény. Ezt nálam jobban senki sem tudja, hiszen legjobb barátjaként végigasszisztáltam, miként esett bele Han-ba, majd hogyan lett depressziós, amikor az imádott férfiú a katonaságot választotta helyette. Én vigasztaltam az átsírt éjszakákon, és azt hittem, az volt a jussom, hogy végre az enyém lett. Mindent megadtam neki, amit csak tudtam: pénzt, értéktárgyakat, utazásokat és szeretetet, az utóbbiból a legtöbbet. Annyira elvakított az iránta érzett szerelmem és ragaszkodásom, hogy nem vettem észre, hogy csak kihasznált. A sok pénzt, amit a számlájára küldtem, nem költötte el, hanem szépen gyűjtögette egy széfben. A méregdrága kocsiját sem véletlenül irattata a nevére, mikor megvettem neki. Mindent szépen kitervelt. Majd mikor az apád hazajött – ekkor egy pillanatra rám vetette a fájdalommal és bosszúvággyal teli tekinteté –, az én pénzemből kezdtek el élni, mígnem Qi’ra rájött, hogy ő többé nem fog egy férfihoz sem ragaszkodni. Han sohasem szerette őt igazán, ezért apádat nem törte meg úgy a dolog, és mert nem az ő pénze szenvedte a szíve mellett a kárát. Tisztában vagyok vele, hogy köztudott, hogy azóta luxuskurvákat fizetek, de nem szégyellem, és tudjátok, miért? Mert ők nem árulnak zsákbamacskát: megadnak egy árat, és azt is megmondják, ezért mit hajlandóak megtenni. Velük nyílt lapokkal játszhatok, és nekem már ez is elég. Nem hiszek többé a romantikában, sőt már az emberekben sem, főleg nem a nőkben. Az lett a filozófiám: vedd úgy, hogy mindenki elárul, és akkor sosem kell csalódnod. Azt mondta Qi’ra, mielőtt elhagyott, hogy mindenkinek megvan a gyenge pontja, és az enyém ő volt. Vigasztalhatatlan voltam miután elhagyott, mert tényleg nem volt olyan ember a világon, akiben úgy bíztam, mint benne. Lehet, hogy ez a kis cikk nem volt igazi bosszú, de valahol a világ tudtára akartam adni, hogy Han Solo igenis képes ilyesmire, a Qi’ra-jéra pedig azt, ha véletlen olvassa, hogy sohasem ő volt az igazi áldozat, hanem én. – Elködösödött a tekintete. Vívódott, hogy magába fojtson egy mélyről fakadó sírást. Jól ismertem ezt a pillantást: láttam már az édesanyámon, a nagybátyámon, a nagyapámon és Rey-en is, de nem hittem volna, hogy pont a rám pikkelő rivális edző lesz a következő személy, aki felfedi előttem ezt a sebezhető oldalát.

- De miért pont most, ennyi év után? – kérdezte tőle a nagybátyám.

- Mert itt van Qi’ra. Láttam tegnap a lelátóról, és az a fölényes mosoly, amivel rám nézett, miközben Lando nyert, felszínre hozott bennem mindent. Mintha annyira meglepő lenne, hogy az én tanítványom győzedelmeskedik. Ez már túl sok volt, és valahogy fel akartam szólalni. Talán gyerekes volt ez a módszer, de elvakított a düh. Viszont nektek drukkolok, Ben, Rey-el, mert ti nem tehettek semmiről. – Hittem neki, mivel ugyanolyan őszinteség sugárzott az utolsó mondatából, mint az összes többiből. - A versenyen találkozunk. Remélhetőleg a döntőben – állt fel ezzel, és hagyott magunkra minket.

- Azt hiszem, lesz mit megbeszélnem apával – jegyeztem meg.

- Az biztos, de kérlek, várd meg, amíg mindez véget ér. Ha valamivel, hát azzal igenis bekavarhat a levesbe Dryden, hogyha most egy ilyen, számunkra irreleváns dolgon kezdünk el rágódni, ahelyett, hogy a tényleges célra fókuszálnánk. Ráadásul pont te tanítottad meg azt számomra, hogy a család a legfontosabb, és hogy meg kell tudnunk bocsájtani, úgyhogy semmiképp se egy megkeseredett ember szavaira hallgass most. Lehet, hogy én is az voltam, de annyira sohasem, mint ő, mert Dryden nem szeret senkit, míg én téged, édesanyádat és Han-t sohasem múltam el szeretni. Szánom őt, Ben. Még ha nyer is Lando, és te mondjuk második leszel, vagy harmadik, mi, a családod jobban fogunk a te eredményednek örülni, mint ő Lando győzelmének, ami mindent elárul a lelkivilágáról.

- Valami bánt, igaz? – sejtett meg valamit Rey, miközben a lelátón vártuk Rose versenyének a kezdetét.

- Annyit mondok, nem csak a te apukád nem akart saját magától mesélni neked a régi nagy szerelméről, hanem az enyém sem, és ez most rajtunk csattant – mutattam kettőnkre, és láthatólag ezt nem értette. De hát hogyan is érthette volna? – Nyugi, ne ijedj meg, csak megtudtam, ki a rejtélyes forrása a címlapunknak, és hogy mi vezérelte őt. Viszont ezt majd megbeszéljük holnap, vagy azután. Most a jelenre kell fókuszálnunk! – öleltem magamhoz, miután beleegyezően bólintott egyet.

- Rendben, akkor beszéljünk a jelenről!

- Hallgatlak! – engedtem, hogy épp annyira eltávolodjon tőlem, hogy ismét a szemembe tudjon nézni.

- Baj, hogy nem izgulok? Mármint biztosra veszem, hogy nincs esélyem az aranyérem várományosa ellen, viszont nagyon várom, mert tudom, hogy az ilyen viadalokból lehet a legtöbbet tanulni. Nem azt mondom, hogy előre feladom, de egyértelmű, hogy vajmi kevés az esélye annak, hogy nyerjek, viszont törekedni fogok arra, hogy minél kisebb fölénnyel jusson az ellenfelem a döntőbe – hadarta magabiztosan és céltudatosan. Az ilyen megnyilvánulásaival csak még inkább magába bolondított. De hát még a megsavanyodott Dryden Vos is elviekben drukkolt nekünk, úgyhogy nem is volt miért kételkednem a párosunkban.

- Ezzel nincs semmi baj, Rey, sőt nagyon is felnőttesen állsz a dologhoz, ami miatt büszke vagyok rád.

- Köszönöm! – bújt ismét az ölelésembe, hiszen így, hogy már nyílt titok volt, hogy együtt voltunk, nem igyekeztünk többé tartani a kellő távolságot, még ha messze is állt tőlünk, hogy mindenki előtt nagy csókcsatákba kezdjünk.

Rose végül diadalmaskodott az ellenfele fölött, így a saját lelkének és az enyémnek is a megnyugtatásául szolgálva ötödikként zárta az Ifjúsági Olimpiát, ami messze jobb volt, mint amit kinézett saját magából. Rey is sajnos azt hozta, amit ő maga és a szakma is előre megjósolt: veszített, viszont az ellenfele képességei ellenére sem olyan fölényes hátránnyal, ez pedig kellő erőt adott neki ahhoz, hogy mindent beleadjon a bronz éremért folyó küzdelembe. Addig pedig, amíg a női top négyes pihenhetett az újabb megmérettetésig, mi férfiak vívtuk meg az aznapi két párbajunkból az egyiket, és hála az égnek, nem osztottak egybe minket Finnel. Bár örültem volna neki, ha ismét a döntőben vívhatok vele, de elfogott egy erőteljes megérzés arról, hogy csak az egyikünk fog döntőzni, de hogy melyikünk lesz ez a személy, az kérdéses volt.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 21. fejezet

Huszonegyedik fejezet – Dryden Vos

Rey:

Szerencsére valóban telitalálat volt az új pszichológusom is, ahogy azt Jannah előre megjósolta. Végtelenül kedves nő volt, akiből áradt a megértés, de ha kellett, akkor képes volt erélyesebben kifejezni a véleményét, pont annyira bekeményítve, ami még nem volt sértő, de mégis nyomatékosította a mondandóját. Direkt elkérte Jannah feljegyzéseit rólam, hogy ne a nulláról induljunk. Bár egy két fontos dologba azért belekérdezett, de mindezt az első alkalommal letudtuk, utána pedig már rögtön az Olimpia miatti izgalmamat kezelhettük, és ez is kellett ahhoz, hogy végtelen nyugalommal érkezzek meg a helyszínre.
   Sohasem hittem volna, hogy egyfajta éteri meghittség fog uralkodni a lelkemben, amikor életem eddigi legfontosabb versenyére megyek. Sikerült mindennek a jó oldalát látnom: lett egy új anyukám, a testvérem és én is boldog, kialakuló párkapcsolatban voltunk – bár igaz, Poe már régóta az életünk része volt, de természetesen nekik is kellett még némi idő, hogy megszokják, hogy másként tekintsenek egymásra –, és az sem elhanyagolandó tényező, hogy ebben az időszakban realizáltam igazán, mennyit is fejlődtem az elmúlt egy évben mint vívó. Ég és föld volt a jelenlegi technikai tudásom attól, amit előző évben magaménak tudhattam. Nem is igazán arról volt szó, hogy finomodtak a módszereim, hanem arról, hogy képes voltam jobban kontrollálni őket azáltal, hogy a lelkem éppen rendben volt. Persze ott volt az „éppen” szó, hiszen tisztában voltam vele, hogy ez csak egy átmeneti dolog volt: idővel ismét jön egy rosszabb időszak, amikor fel kell szednem magamat a padlóról, viszont akkor és ott életem formájában voltam, és ezt ki is akartam használni.

Mivel itt összesen négy nap alatt lezavarták a kategóriáinkat, így még gyorsabban elteltek a versenyeim, mint a nemzeti válogatón. Egyszer sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy éppen kivel vívtam. Mindig elvonultam előtte, hogy a szigetes rituálémat végigcsináljam, és utána teljes mértékileg magamra fókuszálva forgattam a kardomat. Épp ezért csak akkor ébredtem rá, hogy sorra győztem le azokat, akik emberszámba se nagyon vettek az otthoni versenyen, amikor már a dobogóért való harcra kvalifikáltam magamat. Ezután hosszú órákba tellett, hogy felfogjam mindezt. A felismerés egyszerre volt félelmetes, mámorító és szürreális. Én, Rey Snoke, aki mindig a futottak még kategóriához soroltam magamat, itt álltam egyetlen egy vívásra attól, hogy Olimpiai dobogós legyek. Bár ez csak az Ifjúsági Olimpia volt, de akkor is Olimpia. Mindazonáltal ezt is helyén kellett tudnom kezelni, legalább is elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy az eddigi sikersorozatomat ne törje meg az a nyomás, ami ekkor a vállamra került.

- Rey, bejöhetek? – kopogott be Ben a szállodai szobám ajtaján. 

Tudtam, hogy azért ért ide három órával később, mivel utánam Rose-nak is volt versenye, majd neki is egy – amit én sajnos csak a szállodai szobám tévéjéből tudtam követni –, és a családja is biztosan meg akarta ünnepelni, hogy tovább jutott.  

 – Persze, gyere be! – álltam fel az ágyamról.

- Hát itt van az én zseniális barátnőm – rohant oda hozzám, hogy magához öleljen. – El sem tudom mondani, Rey, mennyire büszke vagyok rád. Lehengerlően szerepelsz. – Szavai súlya és az a tekintet, amivel jutalmazott, mind nyomatékosították bennem azt, hogy valóban remek formában voltam.

- Köszönöm, Ben, és azt is, hogy te már korábban is elhitted, hogy képes vagyok erre. Nem tudom, hogyan láthattad meg bennem mindezt, amikor én éppen az önutálat és az elfojtott gyász tengerében úszkáltam, de végtelenül hálás vagyok neked emiatt, és azért is, mert nem adtál fel, amikor én elfordultam tőled. Annyira boldog vagyok, hogy az életem része lettél. – Nem terveztem semmilyen hasonló vallomást, de olykor egyes mondatok anélkül hagyták el az ajkamat, hogy át tudtam volna őket előtte gondolni. Olykor viszont pont az ilyen elejtett mondataim voltak a legigazabbak: amiken nem merengtem előre, amik úgy törtek felszínre belőlem, ahogy a földtúrásból egy vakond, aki már rég kereste a kiutat, és végre megtalálta azt.

- Én is ugyanúgy hálás vagyok érted, Rey.

- Bocsájts meg, hogy nem voltam ott az előbbi versenyeden, de konkrétan nem engedtek be. Azt mondták, a nézői és a versenyzői lelátó is tele van – szabadkoztam, mert bár nem tehettem róla, de utáltam, amiért nem szurkolhattam neki élőben.

- Sejtettem. Apáék is egy órával előtte ott voltak, hogy mindenképp legyen helyük. Hihetetlen, mennyien kíváncsiak ránk. Mármint tudom én, hogy ennél nagyobb ifjúsági sportverseny nincs a világon, de akkor is felfoghatatlan, hogy az országok szeme rajtunk van.

- Pontosan. De valamiért te mégsem örülsz. Zavar, hogy ennyire a köztudatban vagyunk? – muszáj volt rákérdeznem, mert már ismertem annyira Bent, hogy tudjam, a szomorúság és az öröm éppen harcot vívtak benne.

- Rose kiesett – felelte elhaló hangon, és ekkor láthatólag hagyta, hogy a szomorúság pár perc erejéig győzedelmeskedjen felette.

- Ó! – hirtelen csak ennyit sikerült hallatnom. Nem tudtam mást mondani. Az, hogy Rose kiesett, míg én a top négyben voltam, képtelenségnek hatott.

- A győztes esélyes lányt sorsolták mellé. Bár a többiek, akikkel szembe kell majd néznie, nem olyan erősek, úgyhogy, ha ez most nem töri meg teljesen, akkor van esélye az ötödik helyre.

- Szóval ugyanabba a helyzetbe került, mint én pár hónapja – ismertem fel a saját szituációmat az övében.

- Pontosan. De egy percig se hidd, hogy emiatt kevésbé örülök neked – fogta meg a kezemet, majd gyenge csókot lehelt az ajkamra, ami ezáltal automatikusan mosolyra állt.

- Azért magad miatt is légy boldog és büszke! És persze Finnről se feledkezzünk meg! Mindhárman top négyesek vagyunk az Ifjúsági Olimpián. Azért ez nem semmi, valljuk be!

- Nem bizony.

Ben:

Ezekben a napokban jöttem rá, mit értett Rey azalatt, hogy félt új embereket beengedni az életébe, mert így többen kaptak esélyt arra, hogy összetörjék a szívét. Hiszen majd megszakadt a saját szívem Rose-zért, amikor veszített. Rey-jel ellentétben, ő nem volt olyan jó formában, mint legutóbb. Sajnos ő nem itt és nem ekkor teljesített a legjobban, de mindezek ellenére is helye lett volna a legjobb négyben, csak pechjére a legkiemelkedőbb lánnyal sorsolták egybe. Mikor a végső találat érte, illedelmesen levette a sisakját, kezet fogott a legyőzőjével, majd kirohant a csarnokból. Ismertem már jól: ilyenkor amilyen gyorsan tudott, elmenekült az őt körülvevő emberektől, hogy egyedül sírhassa ki magát. Csak én voltam az, akinek hagyta, hogy vigasztalja, viszont itt sokkal szigorúbban őrizték az öltözőket, mint a kisebb versenyeken, így aztán esélyem se volt a női részlegbe bejutni, helyette hűségesen vártam, amíg kijött onnan.

- Ó, Rose! Akármit is gondolsz most, muszáj, hogy halld tőlem: remekül vívtál, csak a korosztályunk jelenlegi legjobb női vívójával kerültél szembe. Ha valakitől, hát tőle nem szégyen kikapni. És gondolj arra, hogy az ilyen tapasztalatokból lehet a legtöbbet tanulni, neked pedig eddig sem volt gondod a folyamatos fejlődéssel, és biztos, hogy ezután sem lesz. Most viszont nyugodtan sírd ki magad! – öleltem meg, hiszen az ilyen, számára kiszolgáltatott, sebezhető helyzetekben képtelen volt megszólalni.

Amíg az utolsó könnycsepp, ami kikívánkozott belőle, el nem hagyta azt a barna szempárt, Rose némaságra volt ítélve. Ilyenkor mindig szorosabbnak éreztem a barátságunkat, és ténylegesen olyan volt, mintha a saját húgomat biztattam volna, akit ekkor, miután összeszedte magát, felkísértem a szobájába, ahol annyit kért, hadd aludja ki magát. Itt megígérte, hogy másnap tiszta fejjel fog odaállni a top ötért vívott küzdelemre, ezzel valamelyest megnyugtatva engem.

Mindezek után végre odaértem, hogy Rey-t is megnézzem, akire végtelenül büszke voltam. Egy darabig próbáltam előle rejtegetni a Rose miatti fájdalmamat, de a szerelmem átlátott rajtam, amiért szörnyen hálás voltam neki. Tényleg ő volt az a lány, akire szükségem volt, és azok a szavak, amikkel ekkor jutalmazott, biztosítottak arról, hogy ő is hasonlóan vélekedett rólam. Annyira hálás voltam a sorsnak, amiért olyan csodás nők lehettek az életem részei, mint Amidala mama, anya, Rose és Rey. Apa szüleit sajnos sohasem ismerhettem meg, mivel már a születésem előtt meghaltak, de mivel apa állította, hogy ő a személyiségét tekintve szinte egy az egyben az anyukája volt, így úgy éreztem, mintha kicsit azt a mamámat is ismerném általa. Sokszor, mikor a róla készült régi képeket nézegettem, elképzeltem, hogyan kezd el beszélni apa habitusával. Olykor arról fantáziáltam, miként szidott volna le egy-egy rosszaságom miatt, vagy hogyan szeretgetett volna. Azt sohasem tudhattam meg, valóban hasonlóan viselkedett volna velem, vagy sem, de valahol mélyen éreztem, hogy ő és a férje, Amidala mamával együtt néztek ekkor engem a másvilágról, és jobban szurkoltak nekem, mint valaha. Büszkévé akartam tenni az elhunyt rokonaimat, de még inkább az élőket, és persze Rose-t és Rey-t is.

Ilyen gondolatok ragadtak magukkal, amíg mosolyogva vártam a liftre, hogy négy emelettel feljebb menjek, amikor az egyik versenytársam edzője jelent meg, Dryden Vos. Sok versenyen találkoztunk már, és mindig, mikor kettesbe kerültünk, megragadta az alkalmat, hogy odaszúrjon nekem. Ekkor sem volt semmi kedvem a társaságához, de nem akartam, hogy lássa rajtam, milyen feszélyezetté váltam mellette, így halkan, egy fejbiccentés kíséretében köszöntem neki.

- Üdvözletem a hatalmas Ben Solo-nak! – kezdte ironikus hangnemben. – Micsoda szerencse, hogy egy emeleten van a szobánk – jegyezte meg, amikor látta, melyik gombot nyomom meg, miután beszálltunk. – Mi az, meg se szólalsz? – húzta fel az orrát. – Hadd mondjak el valamit neked, Ben.

- Hallgatom! – reagáltam élettelen hangon.

- Amikor először láttalak vívni, azt fedeztem fel benned, amire minden edző vágyik: nyers, zabolátlan erőt. Azon túl pedig valami igazán rendkívülit: a vérvonaladban rejlő lehetőséget – egy új Skywalkert. Sajnos attól tartok, hogy nagyot tévedtem. Feltűnt, hogy a nagybátyád bizonytalansága is ott van benned, ifjú Solo. Tudom, hogy te is ugyanúgy félsz, mint egykor Luke, hogy sosem leszel olyan erős, mint Anakin. Ez pedig fel fog emészteni téged. Bár te jobban kezeled a helyzetet, mint ahogy nagybátyád kezelte egykor, és ahogy látom, közben ő is kibékült az apjával, de attól még nagy a teher rajta és rajtad is, Ben. Egy dolog van, amit nem sikerült elérnie Anakinnak: Olimpiát nyernie. De te pontosan jól tudod, hogy csak a második helyig jutott. – Ekkor kiszálltunk a liftből, átadva a helyet másnak, ő azonban továbbra sem akart békén hagyni. – Eddig azt gondoltam, te lehetsz az, aki ezt a hiányosságot orvosolhatja a családotokban, de most már nem igazán hiszem ezt, sőt az a dobogó sem tűnik olyan biztosnak. Itt, ennyi kiváló vívó között, már te sem tűnsz annyira Istennek, mint odahaza. Lehet, hogy eddig mindig legyőzted a tanítványomat, akárcsak Finn Snoke, de itt nem fogjátok megelőzni. Az elmúlt hónapokban éjt nappallá téve edzett, hogy fölétek kerekedjen, sőt az egész világ fölé. Itt a vége a Skywalkerek meséjének. Bár az igaz, hogy szépítettél a dolgokon, ifjú Solo, a szakmai megítélésetekben és a családotokon belül is. Bevallom, szép beszéd volt, amit a múltkori győzelmed után mondtál. Majdnem meg is könnyeztem.  – Az utolsó mondata után felkacagott, és ezzel magamra hagyott.

Azt hitte, a szavaival fel fog zaklatni, de nagyon jól tudtam, hogy mindezt azért csinálta, amiért a múltban is próbált ezekhez hasonló szónoklatokkal elbizonytalanítani: azt akarta elősegíteni, hogy Lando Calrissian kerüljön végre a dobogó legfelső fokára. Ennél viszont többre volt szükség, hogy berezeljek. Ezzel igazából csak még inkább alátámasztotta azt, amit a sajtó, a családom, Rose és Rey is sulykoltak belém: még itt az Ifjúsági Olimpián is ott volt a nevem a legesélyesebbek között, ami igenis teherrel járt; Dryden Vos pedig ezen terhek egyike volt.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)