2017. október 8., vasárnap

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 3. fejezet



Harmadik fejezet – Elnémult hangok



   Yugyeom:

A reggelek voltak a legrosszabbak, főleg, amikor úgy keltem, hogy menni akartam a dolgomra, mintha semmi sem változott volna, aztán jött a szörnyű rész, szembesülni a ténnyel, hogy nagyon is sok minden változott. Elég volt egyszer átélnem azt a borzalmas napot, amikor BamBam kómába esett, és a karjaim közt tartva könyörögtem neki, hogy keljen fel. Az, hogy szinte minden reggel újra rá kellett eszmélnem az elvesztésére, számos darabot tört le az amúgy is repedező szívemből. Féltem, mire felkel BamBam, már semmi sem marad belőlem, abból a srácból sem, akit borzasztóan imádott.
„A világon mindenkinél jobban szeretlek, Kim Yugyeom, úgyhogy ne hozz szégyent a fejemre!” – Ez a mondata járt újra és újra a fejemben, és rendre inkább ágyban szerettem volna egész nap maradni, és csak sírva visszagondolni minden közös emlékünkre, ami csak eszembe jutott. A legelső emlékképem is, amit tisztán láttam magam előtt  mivel igen mély nyomot hagyott bennem , BamBammel volt kapcsolatos:
Anya legalább tizedjére mondta el nekem az óvoda kapuja előtt állva az első napomon, hogy legyek jófiú, ne verekedjek senkivel és az óvónőkkel viselkedjek tisztelettudóan. Bár igazából ő is jól tudta, hogy enélkül sem okoztam volna galibát. Azonban ekkor megláttam egy nálam jóval alacsonyabb kisfiút, aki zokogott, és nem akart bemenni az ajtón. Az anyukája szinte könyörgött neki, és mindenfélét ígérgetett számára, csak menjen be, és fejezze be a sírást. De mind hiába, a fiú zokogása nem múlt el, én pedig éreztem, hogy szüksége volt rám, így odafutottam hozzá, megfogtam a kezét és felajánlottam neki, hogy menjünk be együtt. Erre letörölte a könnytől ázott arcát, majd egy bólintás után elindult velem. Az anyukáink követtek minket, és már ezen a napon össze is barátkoztak, de nem annyira, mint én és BamBam. Olyan kis apró volt, bár én magasabb voltam az átlagnál, viszont ő a többiekhez képest is alacsonynak számított. Épp ezért mindig mellette voltam, nehogy bárkinek is eszébe jusson belekötni. Én lettem BamBam őrangyala aznap, és utána egész óvoda alatt. Bár talán mindig is az maradtam számára, de ha én az őrangyala voltam, akkor ő az én lelkem. Miatta tanultam meg igazán szeretni, értékelni az élettől kapott dolgokat, szenvedéllyel belevetni magamat a táncolásba, és mindent megtenni azért, hogy a szeretteimet, legfőképpen őt boldoggá tegyem.
BamBam volt az első személy, aki előtt nem szégyelltem táncolni. Tíz éves voltam, amikor már magán kis hobbim lett, hogy amikor nem tanultam, és nem is a barátommal töltöttem az időmet,  folyton táncoltam a szobámban  ami szerencsére elég nagy volt ehhez, főleg a tíz éves énemnek. Tizennégy évesen vallottuk be egymásnak, hogy szerelmesek voltunk a másikba. BamBam váltig állította, hogy ő tíz évesen szeretett belém, mikor először meglátott táncolni, viszont, akkor még nem tudta, hogy ez szerelem volt. Nekem viszont fogalmam sem volt, hogy mikor szerethettem belé. Az biztos, hogy azóta nagyon fontos helye volt a szívemben, hogy kicsiként megfogtam a kezét, és behúztam az óvodába. Talán nem is volt konkrét momentum, ami hatására végérvényesen beleszerettem, hanem szépen, fokozatosan alakult át az iránta érzett mély barátságom valami többé, de nem mássá. Fontos, hogy ugyanúgy egymás legjobb barátai maradtunk, csak ezek után intimebbé váltak a dolgok köztünk. Épp ezért, ekkor úgy éreztem, egyszerre veszítettem el a legjobb barátomat és a szerelmemet. De még nem volt veszett ügy: BamBam még élt! Arra kért, ne hozzak szégyent a fejére, én pedig elhatároztam, hogy nem is fogok, és nem csak táncolás terén, hanem mint a párja sem.

Már harmadjára csöngött a telefonom ezen a reggelen, és végre erőt vettem magamon, hogy felvegyem.
- Haló! – szóltam bele anélkül, hogy megnéztem volna, ki az.
- Nagyon remélem, hogy nem az ágyadban fekszel melankólia közepette, mert ha igen, ha kell, betörök hozzátok, csakhogy kirángassalak onnan – hadarta idegesen Jackson.
- Semmi olyan – hazudtam.
- Oké, indulok!
- Várj, már épp öltözni akartam! Kajálok, aztán megyek táncolni – nyugtattam meg, hisz amúgy is ezt terveztem.
- Kérek fényképes bizonyítékot arról, hogy eszel, és a táncpróbáról is! – adta ki a parancsot.
- Hát persze! – hagytam rá.
- Nem viccelek, Yugyeom! Igenis lefotózod és elküldöd, ahogy reggelizel, majd a próbateremből is kérek fotókat – ellenvetést nem tűrő hangon mondta mindezt, én pedig, ahogy nemrég a kórházban, mikor ájulásomból keltem fel, ekkor is megijedtem tőle.
- Rendben, küldök képeket – mentem végül bele.
- Na, azért!
- Add ide! – hallottam Jinyoung hangját.
- Hé, hívd fel a saját telefonodról! – mondta Jackson.
- Most komolyan nem adod ide?
- Fiúk, ne most intézzétek el a kis párkapcsolati perpatvarotokat! – kértem őket, már csak azért is, mert így még jobban fájt, amiért az én szerelmem egy magánkórházban aludta épp az igazak álmát.
- Bocsi, Yugyeom, de végre ideadta – szabadkozott Jinyoung. – Sajnálom, amiért erőszakoskodik, de nagyon aggódik értetek, és mivel BamBamért nem tehet semmit, így csak te maradtál neki, akivel törődhet.
- Ó, Jackson! – temettem az arcomat szabad kezembe. – Ez annyira rávall.
- Igen, ő már csak ilyen. Úgyhogy elküldenéd neki a fotókat, kérlek? Hátha kicsit megnyugodna – hallottam Jinyoung hangjában, hogy ő is zaklatott volt, ráadásul neki ott volt Jackson is, akit kordában kellett tartania, és akinek a lelkét ápolgatnia kellett.
- Persze, küldöm őket.
- Mi meglátogatjuk nemsokára BamBamet, úgyhogy miatta se aggódj! Te ráérsz délután menni – nyugtatott meg e felől is.
- Igyekszem azért – zártam le ezzel a beszélgetést, majd elköszöntem tőle.
Végül magamba nyomtam egy szendvicset, amit három képpel örökítettem meg Jacksonnak, és el is küldtem őket neki, amire egy hálálkodó smiley-t kaptam válaszul. A próbaterem felé tartó út viszont napról-napra egyre hosszabbnak tűnt, mintha fokozatosan távolodott volna tőlem, pedig mindösszesen tíz percre volt. Belépve a terembe  ami csak az enyém volt ekkor , rácsatlakoztattam a telefonomat a hangfalra, és elkezdtem melegíteni. Eközben ismét készítettem magamról több képet is, és tovább küldtem őket az aggódó barátomnak.
Egész jól ment a próba, a fellépő táncomat már kisujjból kiráztam, és épp mentem volna tovább a dolgomra, amikor elindult BamBam kedvenc dala. Ekkor realizáltam, hogy én nem sírtam azóta, hogy kórházba került. Az elmúlt egy hétben tartottam magamat, de ekkor minden elfojtott érzésem utat tört magának, és igenis kikívánkoztak a könnycseppjeim. Olyan keservesen sírtam, mint előtte még soha. Amikor a táncvizsgán a kezemben fogtam, és azt hittem, hogy csak elájult, inkább az ijedelemtől zokogtam, de ekkor a szomorúságtól és kétségbeesettségtől.
Nem sírtam gyakran, és amikor igen, akkor sem más előtt, főleg nem BamBam szeme láttára, hisz az amúgy is túl aggódó kis lelkének nem kellett még az is, hogy lássa, nálam is volt az a pont, ami után eltört a mécses. Sohasem hittem volna, hogy egyszer hiányozni fog, hogy sírás közben velem legyen, de ekkor azt kívántam, hogy inkább egy egész napon át zokogjak előtte, csak legyen tudatánál. Mióta kómába került, a napok hónapoknak tűntek. Amikor abba gondoltam bele, mi lesz, ha úgy járok, mint Jungkook, hogy egy év múlva is az öntudatlan állapotban lévő szerettemet látogatom majd a kórházban, úgy éreztem, inkább halnék meg, mintsem, hogy ezt át kelljen élnem. 


Előző nap elmentem BamBamék házába, és a szerelmem bevetett ágyát néztem, majd a párnáit szagolgattam, amik magukba itták az illatát, amit nélkülük is bármikor felidéztem, mégis, magamhoz szorítva őket, egy kicsit olyan volt, mintha őt öleltem volna. Bárhogy láttam nap mint nap a kórházban  ráadásul ugyanolyan gyönyörű volt , mintha semmi baja sem lett volna, mégis hiányzott az arcáról a BamBam féle pajkos mosoly. Annyira szerettem volna hallani, ahogy a törékeny alkatához képest mély orgánumával a nevemen szólít. A legrosszabb napjaimon az segített át az elmúlt években, hogy tudtam, legalább a nap végén a karjaiba zárt, és olyan szeretettel mondta ki a nevemet, ahogy senki más. De BamBam hangja elnémult, és az utolsó szavai voltak ekkor a kapaszkodóim, azok tették elviselhetővé ezt a szörnyű időszakot: az, hogy kérte, ne hagyjam cserben, és maga a tény, hogy azt mondtuk egymásnak, szeretjük a másikat.
Végül az edzőtáskámért nyúltam, hogy kivegyek belőle egy zsebkendőt, és ekkor vettem észre, hogy a legalján ott volt BamBam pulóvere, amit a vizsga fellépésemet megelőző napon adott oda nekem, hogy mint kabalát vigyem magammal. Elvittem, és jól is szolgált, mert  mint közben megkaptam az értesítést  meghosszabbították az ösztöndíjamat, de a továbbképzésről még nem volt semmilyen hír. Igaz, már egy fikarcnyit sem érdekelt.
Magamhoz ölelve BamBam pulóverét, felálltam a padlóról, majd leállítva a zenét, egy kis ideig a néma próbateremben álltam, és hallgattam a szívem dobogását, ami tudtam, ekkor is egyszerre dobogott az övével. Ezek után pedig erőt véve magamon, elindultam a kórházba.

Jungkook:

Reggel vidáman ébredtem, vidámabban, mint az elmúlt egy évben bármikor. Yugyeom… csak ez a név járt a fejemben, és az a mosoly, amely első találkozásra vissza tudott csempészni némi boldogságot az életembe. Olyan volt, mintha egy álombeli karakter lett volna, aki azért jött, hogy életet leheljem belém, és amint ez sikerült neki, felébredek, és nem látom többé. Túl sok ilyen kitalált személlyel találkoztam már álmaimban, így tudtam, milyen rossz is volt az ébredés, amikor rájöttem, hogy minden csak a fejemben létezett. Yugyeom azonban a valóság része volt, egy hús-vér ember, aki azonnal megkedvelt. Talán korábban azért csak egy jó barátom volt, mert Taehyungon kívül nem találkoztam olyan személlyel, akivel igazán szót értettem volna. Ő pedig annyira fontos volt számomra, hogy inkább feláldoztam a barátságomat vele, minthogy lelomboztam volna őt. Lehet, a szüleimen és Taehyungon kívül más számára is szerethető voltam, csak ekkoriban rendre rossz emberektől vártam olyan őszinte szeretetet, amilyet én is próbáltam adni. Talán Yugyeomot nem volt botorság az átlagosnál is jobban megkedvelnem. Láttam magam előtt, ahogy vidáman mászkáltunk ide-oda, ahogy néztem a táncelőadásait, ahogy közösen moziztunk. Hisz ilyeneket csináltak a barátok  mármint a könyvekben, amiket folyton bújtam, ilyennek írták le a barátságot, és mi is ilyenek voltunk anno Taehyunggal. Végre jött valaki az életembe, akivel újra megtapasztalhattam ezeket.
Hogy véletlen se kerüljem el Yugyeomot, amint felkeltem, meg is reggeliztem, majd a tegnapi ebéd maradékát elpakolva magamnak, útnak indultam a kórházba. Már kilencre beértem, és rögtön megkérdeztem a nővéreket  akikkel jó viszonyt ápoltam , hogy a thai fiúhoz jött-e már valaki. Azt felelték, hogy még senki, rajtam kívül egy látogató sem érkezett eddig egyik beteghez sem. Mindezt kedves mosollyal mondták, hiszen többször is tudtomra adták már, mennyire becsülték azt az odaadást és szeretetet, amit az édesanyám irányába tanúsítottam. Jó párszor beszélgettem velük az élet nagy kérdéseiről. Ilyenkor olyan volt, mintha a pszichológusuk lettem volna. Pontosan tudtam, kinek, hogy hívták a párját vagy férjét, akinek volt gyermeke, egyesével fel tudtam sorolni mindegyiknek a nevét, sőt, még az életkorát is. Ekkor azonban, ha akartam volna, se tudtam volna rájuk figyelni, mivel szinte remegtem az izgalomtól, hogy újra láthattam Yugyeomot. Épp ezért csak egy-két szót váltottam mindenkivel, majd bementem anyáék kórtermébe.
- Szia, anya! – hajoltam fölé, majd homlokon pusziltam. – Szervusz, BamBam! – ezt már a mellette fekvő fiúnak szántam. – Még nem mutatkoztam be hivatalosan, Jungkook vagyok – közben óvatosan megfogtam a kezét, hisz ez bemutatkozásnál dukált. – Sajnálom, ha a jövőben túl sokszor kell majd hallgatnod, miket beszélek anyának. Biztos vagyok benne, hogy nem egy idegenfiú életét akarod hallgatni. Bár szerintem sokat itt lesz Yugyeom is, és a vele való beszélgetéseim biztosan jobban érdekelnek majd, és így legalább hallhatod a hangját.
Ezután viszont elhallgattam, mert furcsa volt egy olyan személynek beszélnem, akit nem is ismertem, főleg, hogy nem tudhattam, vajon bármit is hallott-e ezekből. Anyánál is kellett egy kis idő, míg megszoktam, hogy folyton csak én beszéltem, nem sejtve, milyen erős falba ütköztek a szavaim. Bár töretlenül reménykedtem benne, hogy a legfontosabb dolgok, még ha csak visszhang képében is, de eljutottak atudatába. Nem akartam elhinni, hogy az elmúlt egy évben csak sötétség és némaság vette körül, mert akárhányszor felmerült bennem ez a gondolat, a szívem hevesebben kezdett verni, és azonnal verejtékeztem. Anya nem ezt érdemelte. Ha már itt kellett feküdnie, legalább annyi kijárt neki, hogy hallja, miket mondtunk apával, és hogy az egyedül töltött óráiban a legszebb közös emlékeinket élte át újra. De azt is el tudtam képzelni, hogy a kedvenc regényeinek és filmjeinek volt a főhősnője az álmaiban. Annyiszor hallgattam végig a felháborodott kitöréseit egyes karakterek miatt, és azt, hogy szerinte miként kellett volna cselekedniük. Talán itt volt a lehetőség, hogy úgy élje át ezeket a kalandokat, hogy azon döntéseket hozza meg, amelyeket ő jónak látott. Én pedig a világon mindent megadtam volna azért, hogy ismét hallhassam ezen kitöréseit, hogy megfogjam a kezét és mélyen a szemébe nézve lenyugtassam. De már az is sokat jelentett volna, ha tudom, hogy tényleg hallott, és hasonló álomszerű dolgokat élt át, mint amilyeneket elgondoltam, nem pedig a magányt.



Az elkövetkezendő két órában olvastam, és olykor-olykor megosztottam anyával az észrevételeimet. Ez régi szokásom volt, és nem akartam azok után sem elhagyni, hogy már nem tudott nekem válaszolni. Igaz, közben folyamatosan néztem az órát, hogy vajon Yugyeom mikor jelenik meg. Mikor előző nap elváltunk, annyit mondott, hogy mindenképp meglátogatja BamBamet, amint lesz rá ideje, mert amúgy szorgosan próbálnia kellett a fellépésére. Így persze számíthattam rá, hogy legkorábban délután fog jönni, de azért lelkesen vártam. Azonban két másik fiú jött a thai beteghez.
- Ó, szia! Yugyeom elfelejtett szólni, hogy BamBam nincs egyedül – mondta a fekete hajú srác, akit egy barna fiú követett.
- Sziasztok! Csak tegnap került ebbe a szobába anya. Egyébként Jungkook vagyok  álltam fel a bőrfotelből kezet nyújtani nekik, hátha rájuk sem teszek rossz első benyomást.
- Én Jinyoung – mosolygott rám kedvesen a fekete hajú fiú.
- Én Jackson vagyok – fogott velem kezet hasonló kedvességgel a másik is.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket.
- Mi is, Jungkook – mondta Jinyoung, majd egymás kezét szorítva léptek közelebb BamBamhez.
Én hirtelen hátrálni kezdtem, majd visszaültem a fotelbe, és úgy csináltam, mintha olvastam volna, de igazából a szemem sarkából őket figyeltem. Jacksonék egy pár voltak, ezt biztosra vettem, és ha ők voltak Yugyeom legjobb barátai, az azt jelentette, hogy Yugyeom nem volt homofób, ami azért is okozott nagy megkönnyebbülést, mert így fennállt annak a lehetősége, hogy a jövőben valamikor elmondjam neki, hogy a saját nememhez vonzódtam.
Jinyoungot és Jacksont nézve olyan természetesnek éreztem azt, hogy két férfi egymás párja legyen. Semmi feszengés nem volt köztük, miközben beszéltek BamBamnek. Ahogy egymásra néztek, és belekaroltak a másikba, egyszerűen sütött róluk, hogy ők egymásnak lettek teremtve. Én pedig ekkor értettem csak meg igazán, amit anya mondott, mikor bevallottam nekik apával a szexuális identitásomat:

„Kisfiam, nem az számít, hogy fiúba vagy lányba szeretsz bele, hanem az, hogy milyen emberbe. Az a fontos, hogy a személyiségetek passzoljon egymáshoz. Persze, kell a vonzalom, ezért is a világ egyik legnagyobb botorsága, mikor valaki azt mondja, hogy a szexualitás egy választható dolog, hiszen nem az. Azt viszont már mi választjuk meg, milyen személyhez kötjük az életünket. Egy nap majd megtalálod azt a férfit, akivel simulékonyan élhetsz együtt, aki olyan, mintha a jobbik éned lenne. Ha pedig megtalálod, a világon semmi pénzért ne ereszd el, mert ilyen személy csak egy van a világon! Mármint sok olyan férfiba futhatsz majd bele, aki tetszik neked, akivel jól kijössz és még a szenvedély is megvan köztetek, viszont én hiszek benne, hogy csak egyetlen egy olyan ember van, aki a halálon túl is veled tart, legyen szó a Mennyországról vagy a Pokolról. De az én kisfiam úgyis a Mennybe jut, úgyhogy válassz egy olyan társat, akivel páros jegyet tudsz oda venni!”

Jinyoung és Jackson remek példái voltak annak, hogyan simult össze két személy, hogyan kezdett el mosolyogni az egyik, amint a másik szája mozdult, anélkül, hogy egymásra néztek volna. És az a kölcsönös, szerelemmel és szeretettel átitatott tekintet, amivel a másikat jutalmazták, a szívemig hatolt. Tényleg nem volt bűn az, hogy szerették a másikat. Az lett volna bűn, ha elválasztották volna őket egymástól. 


- Ó, igen, mi egy pár vagyunk Jinyounggal – jegyezte meg Jackson, amikor észrevette, hogy a könyvem fölül kikukucskálva őket néztem. – Remélem, ezzel nincs bajod.
- Nem, dehogyis! Sőt, hasonló cipőben járok – úgy éreztem, hogy ezt ki kellett mondanom, hisz mi értelme lett volna meghazudtolnom önmagamat, pont előttük. Arra viszont nem számítottam, hogy emiatt nagy könnyebbség fogja elárasztani a mellkasomat.
- Ó, tényleg? – húzta fel a szemöldökét Jackson. – Akkor ez lesz itt a „meleg szoba” – viccelődött, mire a párja vállon ütötte.
- Jackon, kérlek, ne csinálj viccet ebből! – forgatta közben a szemét Jinyoung. – A kórházzal ne viccelődjünk, rendben?
- Rendben. Tényleg nem volt helyes – látta be, majd a következő szavait felém intézte. – Még mindig nem fogtam fel, mi történt BamBammel.
- Kell még egy kis idő – mondtam.
- Megkérdezhetem, a te édesanyád mióta fekszik itt? – nézett rám félénken Jinyoung.
- Egy éve. – Majd nagy vonalakban nekik is felvázoltam, mi történt vele.
- Úristen, ez szörnyű! Hogy tudsz ilyen erős maradni egy év után is? – nézett rám tátott szájjal Jackson.
- Mert anya az utolsó személy a Földön, akit feladnék – feleltem gondolkodás nélkül.
- Ezt megértem – mosolygott haloványan Jinyoung.
- Kérdezhetek én is valamit? – lettem szintén kíváncsi.
- Persze – felelték egyszerre.
-  BamBammel mi történt?
- Ezt inkább majd Yugyeom mesélje el neked! Ez nem a mi feladatunk – mondta Jackson szomorúan, majd az órájára nézett. – Már ennyi az idő? Drágám, mennünk kell.
- Egek, tényleg! – kerekedett ki Jinyoung szeme a falióra mutatói láttán.
Majd mindketten elbúcsúztak BamBamtől, és utána tőlem is. Én pedig alig vártam, hogy végre megjelenjen Yugyeom, akitől talán választ kaphattam a felmerült kérdésemre.


  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

9 megjegyzés:

  1. Imádom a storid *-* várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örölök neki, és köszönöm az ismét extra gyors kommentelést. :)

      Törlés
  2. OMG, nagyon sírok, első fele, ahogy Yugyeom visszaemlékezik hogyan ismerték meg egymást és hogyan szerettek egymásba, annyira gyönyörű... <3 <3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádtam írni azt a részt, örülök, hogy újraolvasva is elér a szívedhez. <3 <3

      Törlés
    2. Rájöttem, hogy mindegy hanyadjára fogom újra olvasni ezt a történetet, minden egyes alkalommal ugyanúgy sírni fogok rajta, ha nem bőgni főleg a 6. fejezeten. Mindig ugyanazt fogom érezni és mindig a szívembe fog marni és meg fog hatni, mert ez egy ilyen történet. Nem lehet sírás nélkül végigolvasni. Nagyon Imádom <3 <3 <3

      Törlés
    3. Én már szerintem végigtudom könnyek nélkül olvasni ezt a történetet, de mondjuk azért, mert én végtelen sokszor olvastam a fejezeteket, hogy mindig csiszolgassak rajtuk. <3
      Jól esik, hogy így imádod. <3

      Törlés
    4. Örök kedvenc tőled, mindig imádni fogom! <3 <3 <3

      Törlés