Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanficiton - 1. fejezet

Első fejezet - Remény

   Jungkook:

     - Hol van az édesapja? – kérdezte az orvos, miután behívott az irodájába.

- Édesapám nem csatlakozik ma hozzánk – feleltem szomorúan, hisz ez azért volt, mert rengeteget dolgozott az elmúlt hetekben, hogy anya továbbra is ebben a magánkórházban maradhasson.

- De tudják mindketten, miért telefonáltam, igaz? – látszott, hogy kínosan érinti a dolog, és tudtam, azt akarja, hogy én mondjam ki helyette.

- Igen, tudtuk, hogy nemsokára el fog jönni ez a beszélgetés – sóhajtottam egyet. – Jövő héten ki tudjuk fizetni az eddigi tartozásainkat, valamint szeretnénk, ha édesanyám most már nem magánszobában lenne, hanem valakivel együtt.

- Ez remek hír, és én magam is ezt az eshetőséget szerettem volna javasolni. – Látszott, hogy megkönnyebbült, de abban már nem voltam ugyanennyire biztos, hogy tényleg eszébe jutott ez a lehetőség. Valószínűleg már ott tartott, hogy áthelyezteti anyukámat egy állami kórházba, amit viszont apával nem bírtunk volna elviselni.

- Akkor ezt megbeszéltük.

- Az egyik dupla szobánkban úgyis csak egy fiatal fiú van. Ő is az édesanyjához hasonlóan kómába került, de súlyosabb az állapota. Nem sok esélyt látok rá, hogy felépül.

- Ó! – csak ennyit mondtam, mert nem adtam sokat a szavára. A hozzáállásából azt szűrtem le, hogy ő már fél éve feladta édesanyámat, és csak pénzkidobásnak tartotta, hogy fizettük a magánklinika számláit. Így lehet, hogy ennek a fiúnak a helyzetét is túl negatívan ítélte meg.

Miközben azt néztem, hogyan tolják át a másik szobába anyát, és segítettem a holmijait átvinni, hirtelen minden emlékem visszatalált hozzám arról, amikor idehoztuk. Ez volt a város legjobb magánkórháza, csak jókat olvastunk róla. Bár busás ára volt, de édesapám sikeres üzletember volt, és a baleset óta az átlagosnál is többet dolgozott, hogy fizetni tudjuk a számlákat. Az elmúlt egy hónapban azonban elmaradtunk a fizetséggel, ezért döntöttünk úgy, hogy egy lényegesen olcsóbb két személyes szobába vitetjük át anyát a mostani magánszobájából. Úgy gondoltam, ez nem fog problémát okozni, ha olyan személlyel rakják össze, akinek a családja kedves lesz velem – hisz én voltam ott mindig vele, főleg, hogy ekkor épp nyári szünet volt a fősulimon.

Mikor az új szobában megpillantottam az apró, törékeny fiút, elszorult a szívem, hisz velem egyidős lehetett, így én is feküdhettem volna a helyén. Bár ki tudja, lehet az is jobb élet lett volna annál, mint, amiben részem volt. Egy biztos, sokkal egyszerűbb lett volna öntudatlanul feküdnöm, mint azt látnom, hogy az egyik szerettem nem tud magáról. Az elmúlt egy évben teljesen tönkrementem lelkileg. Mikor megkaptam a telefonhívást, hogy édesanyámat éppen műtik, és lehet, sohasem épül fel, úgy éreztem, az életem véget ért. Egy bizonyos pontig ez igaz is volt: azóta semmi sem volt ugyanolyan. Ezt csak az érthette meg, akinek hasonlóan szoros kapcsolata volt az anyukájával, mint amilyen nekem. Vele mindent meg tudtam beszélni, közelebb állt hozzám, mint bármelyik barátom.

Akiket a legjobb barátaimnak tartottam az egyetemről, ők is szépen, sorjában távolodtak el tőlem, ahogy lelkileg egyre jobban összetörtem. Nem viselték jól, hogy sokkal komorabban láttam a dolgokat, mint előtte, hogy folyton anyánál ültem a kórházban, mintsem, hogy velük mentem volna ide-oda. Egyre inkább elhagytam a társasági életet, és nem maradt másom, csak az anyukám, akinek ezek után is mindent elmeséltem, mert még ha válaszolni nem is tudott, hittem abban, hogy valahol mélyen hallotta, miket mondtam neki. A másik menedékem a zene volt. Sokszor le is játszottam anyának az aktuális kedvenceimet, valamint minden vasárnap, mikor apa is ott volt velem, anya kedvenc dalaiból készített válogatást hallgattunk hárman együtt, ahogy régen. Az első pár hónapban mindig zokogásba torkollottak a vasárnapok, de azóta már ritkábban sírtuk el magunkat, viszont mikor ránk tört, szinte alig tudtunk leállni. Bármilyen hihetetlen is volt mindkettőnk számára apával, de megszoktuk ezt a felállást. Olykor azonban, mikor az átlagosnál is jobban hiányzott a régi életünk, olyan szörnyű fájdalom lett úrrá rajtunk, amit senkinek sem kívántunk. Ez egyszerre volt kétségbeesés, kínszenvedés, reményvesztettség és egy hatalmas nagy űr, ami anya hiánya miatt tátongott mindkettőnk mellkasában. 

Annyira remek család voltunk. Ezt már csak az is bizonyította, hogy míg mások, mikor rájöttek, hogy a saját nemükhöz vonzódtak, általában előbb vallották be a barátaiknak, mintsem a családjuknak, én azonban rögtön a szüleimhez fordultam, akik könnyedén vették a dolgot. Időközben azonban kiderült, hogy az egyetemen nem is volt egy igaz barátom se, akihez fordulhattam volna, így utólag örültem is, hogy egyiküknek sem árultam el a titkomat. 

Egyetlen közeli barátom volt, még középiskolás koromból, Kim Taehyung. Ő viszont három évvel korábban kiköltözött Franciaországba egy ösztöndíjprogram keretein belül, hogy egy helyi neves művészeti suliban tanulhasson énekelni. A gimit pedig levelezősön fejezte be. Taehyung kiváló vokalista volt, és örültem annak, hogy lehetőséget kapott fejleszteni magát. Ő sohasem vágyott a kpop világára: a francia sanzonok és általánosságban az európai zene mindig is jobban vonzották őt. Ráadásul mindkettőnknek szíve vágya volt, hogy egy napon eljussunk Franciaországba. Legalább neki összejött. Egy ideig tartottuk a kapcsolatot. Anya kómába kerülése után azonban még előtte is bezárkóztam, és egyre kevesebbet kerestem, nem vettem fel neki a telefont, ha hívott és a különféle üzeneteire sem válaszoltam, melyek közül a legutolsóban az állt, hogy: 

 

Elhiszem, hogy most nem akarsz velem beszélni, de tudd, engem bármikor kereshetsz, ha mégis szükséged lenne egy barátra.

 

Én azonban utána sem kerestem, így saját hibámból elveszítettem az egyedüli jó barátomat. De egyszerűen nem akartam lelombozni és a depressziómmal megfertőzni élete legszebb éveit. Sokszor szükségem lett volna rá, de amondó voltam, neki biztosan nem hiányzott az én melankolikus hangulatom és a kétségbeesésem. 

Közben megnéztem, hogy hívták a fiatal fiút, Kunpimook Bhuwakul. Hm… érdekes név volt, így rá is kerestem az interneten, és rájöttem, hogy táj eredetű volt.

- Ó! – illetődött meg egy korombeli srác az ajtóban állva. – Elnézést, nem tudtam, hogy már nem egyedül van BamBam.

- Semmi baj, most hozták át ide édesanyámat – feleltem.

- Aha, értem – lépett be, majd be is zárta maga mögött az ajtót. – Egyébként Kim Yugyeom vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Én Jeon Jeong Guk – ráztam meg a kezét. – De szólíts csak Jungkooknak! – mosolyogtam kedvesen, mivel azonnal szimpatikus lett.

- Rendben, úgy lesz! – mosolygott vissza rám, amivel még inkább megnyert magának. - Anyukád is kómában van? – ezt már elhaló hangon kérdezte, de örültem, amiért ilyen hamar túlestünk ezen a kellemetlen részen.

- Igen, már egy éve – feleltem, miközben édesanyám békés arcára néztem.

- Nagyon sajnálom. BamBam egy hete került ide – mondta, én pedig el is könyveltem magamnak, hogy ez a beteg beceneve, ami sokkal könnyebben memorizálható volt, mint az igazi.

- Mi történt vele? – tettem fel most én a következő kellemetlen kérdést.

- Agyvérzést kapott… Húsz évesen! El tudod ezt képzelni? Semmilyen előjele nem volt – rázta a fejét zaklatottan, majd odament az ágyához és megszorította a kezét. – Legalább is én nem tudtam róla. Mindig is ideges típus volt, annyira túlgondolt és túlstresszelt mindent, de ilyesmire sohasem számítottam volna. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni.

- Még abban a fázisban vagy, amikor az elfogadás egy borzasztóan nehéz dolog. Hidd el, tudom, miről beszélek! Egy év alatt jó pár mindent megéltem ezzel kapcsolatosan – mondtam, amire csak biccentett egyet a fejével, majd beharapta a száját, valószínűleg, hogy visszatartsa a sírását, amit az előbbi érzelemkitörése váltott ki belőle. – Nagyon fontos lehet neked ez a fiú. BamBam – tettem hozzá a nevét, hogy még személyesebb legyen a dolog.

- A legfontosabb a világon. – Ekkor homlokon puszilta.

- Igazán szerencsés, hogy ilyen barátja van – jegyeztem meg, hisz akkor még el sem tudtam képzelni, 

hogy valaki, aki nem az egyik szülőm volt, így szerethessen. Valószínűleg, ha én kerültem volna kómába, akkor rajtuk kívül senki nem lett volna itt velem. Engem két emberen kívül senki sem szeretet igazán.

- Ahogy a te anyukád is szerencsés, ha egy év után is lelkesen jársz be hozzá – nézett rám kedvesen, miután kicsit összeszedte magát.

- Nekem az apukámmal ők a mindeneim. Nem tudom elengedni őt… még nem. – Ezután az anya ágya melletti bőrfotelbe ültem.

- Mit mondanak a dokik? – kérdezte, majd ő is leült a BamBam mellett lévő fotelbe.

- Semmi biztatót, de nem is romlik az állapota, ami jó jel. Hisz hallottunk már olyan csodákról, hogy hosszú évek után ébredt fel valaki és élte tovább az életét, mintha mi sem történt volna. És édesanyám eddig csak egy évet veszített el. Ha felkelne, én mindent megtennék, hogy többszörösen bepótolja a kimaradt időt.

- De akkor magadról is gondoskodj, rendben?

- Ezt meg, hogy érted? – néztem rá érthetetlenül.

- Úgy, hogy biztos, te is rengeteg mindent veszítettél az elmúlt év során, azzal, hogy nem tudtál teljes életet élni nélküle, és mert gondolom, folyton itt voltál vele a kórházban. Együtt veszítettél el vele egy csomó időt. Mármint… nem úgy értem, hogy időpocsékolás lenne az anyukádhoz jönni – vakarta meg a fejét zavarában.

- Nyugi, értem, mire célzol. És talán más lett volna a helyzet, ha nekem is lenne legalább egy olyan barátom, mint amilyen te vagy BamBamnek – mondtam, miközben vágyakozóan néztem Yugyeomra. Miért volt máris szimpatikusabb, mint a volt egyetemi barátaim együttvéve? Persze, tudtam, nekem is lehetett volna egy ilyen barátom, még ha a messzi a Párizsból is.

- Ó! – egy picit elpirult BamBam neve hallatán, amit nem tudtam hova tenni. – Neked nincsenek barátaid?

- Egy sem – feleltem könnyedén, hisz már megszoktam ezt a tényt.

- De hát ez, hogy lehet? – kifejezetten meglepődött. – Tök kedves srác vagy.

- Más nem így gondolja ezt – nevettem, de inkább volt fájdalmas, mintsem örömteli a kacajom.

- De korábban sem voltak barátaid? – Csak nem hagyta nyugodni a dolog.

- Voltak, de eltávolodtak tőlem, miután magamba fordultam a történtek miatt – néztem ekkor anyára. – Valaki pedig Franciaországban kezdett tanulni, és egy idő után alábbhagyott az online baráti kapcsolatunk – tettem hozzá, és nem akartam jobban belemenni a témába. Még legalább is nem.

- Értem – bólogatott, majd hirtelen összeráncolta a homlokát. – Mármint nem értem. Hogyan hagyhattak a barátaid magadra, csak mert nehéz helyzetbe kerültél? Lehet, én vagyok más, mint a többség, de ilyet sohasem tudnék csinálni. A két legjobb barátunk BamBammel, Jackson és Jinyoung, mindig ott vannak számunkra, és ez fordítva is igaz. Pedig hidd el, Jinyounggal állandóan szívjuk egymás vérét! De tényleg, két percre nem vagyunk el civakodás nélkül, mégis, ha komolyra fordulnak a dolgok, mindig ott állunk a másik mögött.

- Akkor számodra elképzelhetetlen az én helyzetem. – Bár más lehet, hogy pont még jobban elszontyolodott volna Yugyeom beszédét hallgatva arról, milyenek voltak az igazi barátok, hisz így szembesülhetett azzal, hogy az ő élete még szánalmasabb volt, mint gondolta, de én pont, hogy úgy feltöltődtem lelkileg, mint már rég nem. Olyan reményt csempészett a szobába, ami a magánkórteremben sohasem volt meg. Reményt, hogy én is lehettem még jobb barát, mint amilyen Taehyungnak voltam.

- Jungkook! – szólított meg.

- Igen? – kíváncsian vártam, mit is akarhat kérdezni tőlem.

- Szerintem nekünk meg kellett ismernünk egymást – jelentette ki bólogatás közben.

- Azt mondod? – kérdeztem vissza vidáman.

- Azt bizony! Még hogy egy ilyen fiúnak nincs egy barátja sem! – tette keresztbe a kezét. – Ezt nem hagyhatom. Nem megyünk el valahova? – pattant fel a foteljéből.

- Mire gondolsz? – lepődtem meg.

- Menjünk el kajálni, és közben dumálgatunk kicsit! – jött az ötlet tőle.

- Ó, ez igazán remekül hangzik! – álltam fel én is, majd megpuszilva anya arcát, elbúcsúztam tőle.

- Szeretlek, BamBam! Kérlek, minél hamarabb ébredj fel!
    Ahogy megcsókolta a barátja homlokát, majd mindkét oldalt az arcát, az eléggé intimre sikeredett, amit kicsit furcsálltam, de – mint, ahogy azt az előbb kitárgyaltuk – nekem felnőttként már nem voltak közeli barátaim, így nem tudhattam, azok miket is csináltak. Meg amúgy is, ahány ember, annyiféle szokás volt.

- Hova szeretnél menni? – kérdeztem.

- Válasz te egy helyet!

- Én? – néztem rá döbbenten, hiszen rájöhetett, hogy nem járok sehova sem el.

- Na jó, elviszlek a kedvenc éttermembe. Ez az én kocsim, szállj be! – mutatott a nem messze parkoló fekete autóra.

Eléggé megilletődve éreztem magam, hisz egy vadidegen fiúval ültem egy kocsiban, aki nem mellesleg, külsőleg teljesen az esetem volt. Mármint eddig azt sem tudtam, hogy volt esetem, de ekkor úgy éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, olyan gyorsan vert.

- Itt is vagyunk – parkolt le pár perc múlva. – Voltál már itt?

- Nem – feleltem, miután megnéztem magamnak az éttermet. De igazából azon lepődtem volna meg, ha olyan helyre vitt volna, ahol véletlen már jártam.

- Én imádok itt lenni, remek kajákat csinálnak, jó áron. Bár legtöbbször BamBammel és a korábban említett két barátunkkal szoktam idejárni, de olykor egymagam is eljövök, mert valahogy szeretem a hely atmoszféráját.

- Kíváncsian várom, milyen lesz belülről – szálltam ki ezután a kocsiból, majd egy mély sóhajtás után elindultam az étterem felé.

Tényleg nagyon hangulatos fél homály volt benn, így az ember könnyebben el tudott lazulni, de közben mégsem volt olyan sötét, hogy elálmosodjon. A vörös és barna színek domináltak, mindenhol bőrszékek voltak, és leülve az egyikre, megállapítottam, hogy kényelmesek is, nemcsak tetszetősek.

- Ez a kedvenc asztalom. Ha szabad, mindig ideülök egyedül és a srácokkal is – jegyezte meg, miután leültünk.

- Megtisztelő, hogy idehoztál – mondtam szégyenlősen, ami azért volt, hisz el voltam szokva attól, hogy valaki, ráadásul egy idegen, ilyen figyelmes és nyitott legyen at irányomba; másrészt pedig attól, mennyire helyes volt.

- Jaj, nehogy azt hidd, hogy szánalomból hívtalak el! – emelte fel a mutatóujját, és próbált komolyan nézni rám, de hirtelen elnevette magát, amitől én is hosszan tartó kacagásba kezdtem. Már maga a jelenléte is felvillanyozódott. Ekkor pedig ráeszméltem, hogy mióta az édesanyám kómába esett, nem nevettem egy jót.

- Gyönyörű a mosolyod! – jegyezte meg.

- Ó, köszönöm! – pirultam el, majd gyorsan a kezembe vettem az étlapot, hogy legyen valami, amit az arcom elé tehetek.

Ezután leadtuk a rendelésünket, majd mindenféléről beszélgettünk. Én elmeséltem, hogyan szenvedett anya autóbalesetet, miközben mamához sietett, aki lábtöréssel kórházba került. Emiatt persze ki kellett arra is térnem, hogy mamám azóta is bele van betegedve, hogy miatta rohant anya. Az életem gyökeres változásait is elregéltem, és úgy éreztem, annyira levittem a hangulatot, hogy már mindenképp neki kellet következnie.

- Na, miután az összes életkedvedet elvettem, kérlek, mesélj te egy kicsit magadról!

- Nekem eléggé pörgős az életem. Sokat bulizok, járok a barátokkal túrázni, mozizni, meg ilyenek. Ó, és amúgy táncművészeti fősulin tanulok – jegyezte meg szerényen.

- Valóban? Ez tök jól hangzik. Biztos, remek táncos vagy.

- Hm… azt mondják. Bár az biztos, hogy imádom csinálni, és örülök, amiért a külső szemlélők sincsenek rosszul attól, amit látnak.

- Ne szerénykedj! Biztosan, kiváló vagy.

- Talán egyszer megnézhetnél táncolás közben – mondta, ami szintén jóleső gesztus volt a részéről.

- Ez remekül hangzik.

- Pár hét múlva lesz egy fellépésem, ha gondolod, gyere el! – Bár lelkes volt, mégis feltűnt némi fájdalom is a tekintetében, mikor a „fellépésem” szót mondta. - Kora este lesz, így hátha nem fog semmivel sem ütközni neked.

- Mivel ütközne? Hisz hallottad, hogy nincs társasági életem – nevettem el magam a szánalmas helyzetemen.

- De most már lesz! – kacsintott egyet, és én ott, akkor úgy éreztem, ő egy olyan személy, aki fenekestől felforgatja majd az életemet. De vajon jó vagy rossz értelemben? 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)